Ha azt hisszük, hogy az ihlet megcsinálja helyettünk a verset, hát olyan nincs. Olyan van, hogy lázba jövünk, és mindenfélét firkálunk, vagy jót, vagy rosszat. Ezt inkább transzállapotnak nevezik, önkívületnek, lelkesedésnek. Ám sok rossz vers születik önkívületben, és sok remekmûvet írtak teljesen hideg fejjel.

Kapcsolódó idézetek

1. Az irodalom nem feltétlenül az életerő jele. (...) Olyan furcsa jégzajlás indul az ember agyában, hogy gyakran összekeveri a valóságot a fikcióval, a képzelgésekkel, és rejtett összefüggésekre jön rá. Az irodalom olyan, hogy az ember kitalál valamit, és elkezdi írni. Nem feltétlenül önvallomást. Aztán mégis önvallomás lesz belőle. Bereményi Géza
2. Van egy pillanat, amikor az ember érzi, hogy ha bármit megmozdít - akár hozzátesz, akár elvesz -, az a szövegen csak ronthat. Nincs tovább. (...) Amikor az alkotó megtorpan, a vers feléled. Attól fogva létezik, mint független és idegen valami. Mint vers.
3. A versírás, talán furcsa, merthogy relatíve rövid formáról van szó, mégis rettenetesen időigényes, s ráadásul erőből, meg igyekezetből, meg szakmai tudásból nem megy. Ki kell várni, hogy jöjjön. S bár igyekszik az ember beüzemelni a belső motort, s padlógázzal nekihajtani a világnak, de ez a motor csak akkor indul el, ha kedve van hozzá. Egészen furcsa, hogy néha olyan, hogy számolatlan potyognak ki belőlem a versdarabok, néha meg mint egy kiszáradt kút. Háy János
4. Nem a szenvedély írja a verseket. Minél személyesebbek, annál gyengébbek. Minél kevésbé érzünk valamit, annál erősebb a képességünk, hogy úgy fejezzük ki azt, ahogyan valójában van, de rendelkeznünk kell az érzékeltetés adottságával. Gustave Flaubert
5. Van egy fajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a mûvészt, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába. Jack London
6. A huszadik században a vers annyira öncélúvá alakult, hogy némelynek írója úgy véli, ami átvillan a fején, az már líra. Rettenetes félreértés. A versben nem magunkról és magunknak kell beszélnünk, hanem azokról a gondolatokról, érzésekről, amelyek ott lappangnak az olvasókban is. Illyés Gyula
7. Nem a kiszabdalt mérték, nem a lebékózott ritmus, nem a megszámlált hang teszik a poétát... A merész képek, az eleven költés; az ábrázolatok külömbfélesége és szépsége, az az enthusiasmus, tûz, sebes rohanás és erő, és az a nem tudom mi a szókban és gondolatokban, amelyet csak önként ajándékozhat a természet. Lehet írni verset poézis nélkül, és poéta lehetsz verselés nélkül. Kármán József
8. Vannak szavak, amelyek leírásához, egymáshoz fûzéséhez az érzések adnak ihletet. Az érzések fonják össze ezeket a szavakat, mondatokat. Hiába kéri bárki, hogy írj valami szépet - lélek nélkül nem megy. Csitáry-Hock Tamás
9. Versben nemcsak a gondolat nem marad épen (...), de még az érzések is átszüremlenek a megolvadt szavak kohóján. A külsőségek egyszerre mind elesnek, és legbelül állunk, a lelki mûhely legközepén, más formájú, más színû, más illatú, más értelmû dolgok vesznek körül, mint kinn a napvilágon. Ady Endre
10. A költészet nagyon szubjektív és intim önkifejezési mód. Szó szerint a saját szívdobogásod. A ritmusod. A lelked zenéje. Szuperkoncentrálva. Egy sûrû darab önmagadból. Val Kilmer