Ugrás a tartalomra
Ha izgatott állapotban vagyunk, akkor minden jelentőssé válik, amit különben meg sem figyelünk. Ilyenkor maguk a tárgyak is - egy lámpaoszlop, egy kavicsos út, egy bokor - fokozottan éli a maga ősi zárkózott, embernek ellenséges életét, s szívünket fájdítva mutatja közönyös mivoltát, úgyhogy visszadöbbenünk tőlük. Az emberek pedig, kik mindig önzőek, és testvértelenül rohannak céljuk felé, egy szavukkal, egy mozdulatukkal emlékeztetnek bennünket, milyen egyedül vagyunk, és ez a szó, ez a mozdulat minden látható ok nélkül örökös jelképévé dermed lelkünkben az élet egész céltalanságának.
Kapcsolódó idézetek
-
A jó dolgoknak véletlenül, meglepetésszerûen kell megtörténniük velünk. Ha valami után nagyon vágyakozunk, úgy járunk, mint az, aki túl erősen szorít magához egy léggömböt: az álom egyszer csak kipukkan, s darabkái a semmibe hullanak.
-
Amik vagyunk, amit tudunk, ami a mienk, azt szegényesnek, szürkének, elégtelennek és unalmasnak érezzük; amik nem vagyunk, amit nem tudunk, ami nem a miénk, éppen az után epekedünk irigy vággyal, amely szeretetté válik attól való félelmében, hogy gyûlöletbe csaphat át.
Thomas Mann
-
Mi, emberek, természettől fogva szorongó lények vagyunk. És mit teszünk, hogy kompenzáljuk a bizonytalan jövő miatt érzett szorongásunkat? Mit teszünk, hogy úgy érezhessük: mi magunk irányítjuk az életünket? Tárgyak felé fordulunk, megvásárolható vagy magunknak elkészíthető alkalmatosságokhoz, használható és birtokolható dolgokhoz. Ezek a holmik, nem úgy, mint a szerelem, a boldogság, a nekünk kiszabott rövidke idő, maradandónak, ellenőrizhetőnek, szabadon alakíthatónak és uralhatónak tûnnek, ennélfogva biztonságérzettel ajándékoznak meg bennünket. A tárgyak. Õk a mi fogódzóink.
Jannah Loontjens
-
Micsoda semmiségek izgatnak, nyugtalanítanak, kínoznak sokszor bennünket! Véljük, hogy a világ tengelye kifordul a sarkából. Pedig ha ugyanaz mással történik, csekélységnek látjuk. Sőt a magunk izgalmai is, ha feljegyezgettük volna gyermekkorunktól kezdve, ma olvasva... Az idő végtelenségében minden eltörpül, amit ma nagynak látunk.
Gárdonyi Géza
-
A várakozásban azonban akaratunknak csekély szerep jut; várunk ha nem akarjuk is; tetteink helyzeti ereje következtében még akkor is kitartunk, amikor értelme elmúlt, s céltalanul is várunk egy ideig. Hiábavaló leskelődés, ostoba álldogálás - ki nem ismeri? - amikor hasztalanul vesztegetjük értékes időnket, olyasmi után bámulva, ami egyszer s mindenkorra eltûnt. És mi mégis makacsul visszavárjuk. Nem tudjuk, miért állunk még mindig ott, ahol állunk, de nem mozdulnánk a világért sem. Amit buzgalommal kezdtünk, türelemmel folytatjuk. Gyötrő szívósság, holtra fáraszt.
Victor Hugo
-
Ha valami nagyon fontossá válik nekünk, ha elkezdünk ragaszkodni a tárgyakhoz, ideológiákhoz és emberekhez, akkor előbb-utóbb hatalmába kerít minket a félelem - a veszteségtől.
Al Ghaoui Hesna
-
Ha az ember életében minden stimmel, akkor hajlamos megszokni és elkényelmesedni. Aztán, ha valamit elveszítünk, akkor jövünk rá, mennyire fontos volt.
-
Mert ami az utazás értékét adja, a félelem... Távol hozzátartozóinktól, távol nyelvünktől, elvesztve minden támaszunkat, megfosztva minden álarcunktól..., teljesen saját magunk felszínén találjuk magunkat. De mivel az az érzésünk, hogy lelkünk beteg, szemünkben minden ember és minden dolog csodaként nyeri vissza értékét. Egy asszony, aki önfeledten táncol, egy függöny mögül kikémlelt, asztalon álló üveg: minden kép szimbólummá válik. És amennyire saját életünk benne van ebben a pillanatban, annyira látjuk az egész létet benne tükröződni.
Albert Camus
-
Felnőtt emberként állandóan magunk mögé, a múltba nézünk, vagy a jövőért aggódunk. Egyetlen pillanatot nem élünk meg, ez a jelen. Pedig ez volna maga az élet.
-
Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk.
Elif Safak