Ugrás a tartalomra
Ha nem ismerem szülőföldem fáit, madarait, ember-lakóit, ha nem tudom elképzelni azt a földet, amelyen állok, úgy, hogy közben halljam a szekerek zaját, érezzem a régi nyár melegét, a verejték, a vér és nászi test szagát, akkor még fölfújatlan léggömb sem vagyok, csak pötyörödött mása a szélfújásban. Olvashatok, ha nem sírom el magamat a szomorúságon, és nem tudok fölmosolyogni belőle. Hiába minden újságrendelés, könyvtári adat, klub-belépő, ha csak elfelejtem miatta magamat és a világot. A mûveltség okos ébrenlétem fönntartója legyen és ne altatóm!
Kapcsolódó idézetek
-
Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyûgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szûk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját.
Száraz Miklós György
-
Mindaz, ami az életben rám várt, számomra ismeretlen, felfoghatatlan dolog volt. Nem ismertem ki magam, s nemcsak a "sûrûjében", hanem a "ritkásban" sem. Irtó furcsa lény az ember, annyi rétege van! De van agyvelőm is, ami úgy mûködik, mint egy zseblámpa. Ezzel megtanultam a világ dolgait, ahogy az ember szinte gépiesen megtanulja, mit tudom én, hogy mielőtt repülőgépre száll, be kell mutatnia az útlevelét stb., stb. Absztrakt módon, mechanikusan, az agyvelőm segítségével teljesítem a felnőttek előírásait. De a lelkem, a szemem ma is a gyermeké, aki mindent felfedez, minden tapasztalatért megszenved, és módfelett elképed azon, hogy rossz dolgok is vannak a földön. Hogy az eszményi mögött is csalások és csalódások bujkálnak. Aki nem érti meg, hogy valójában miért kell az embernek kettéhasadnia.
Pilinszky János
-
Ha valaki éltében ürességet talál, órái hasztalanul s unalommal folynak, s ő nemigen érti s tudja: mire való, mért van s mért él? Bizonyára elfelejté vagy soha eszébe sem juta, hogy van hazája. Nem öli az unalom, kevés lesz annak a huszonnégy óra, s nem untatja azt a kora nyári hajnaltámadat, ki honja ügyében fáradoz. A legszentebb kötelesség teljesítésének érzése tölti be az élet minden helyezetiben édes megelégedéssel a hív hazafit, legyen herceg, legyen zsellér!
Széchenyi István
-
Az ember csak teljes ébrenlét esetén nem unatkozik és nem unalmas - és valóban: nem unatkozni és nem untatni: egyik fő feltétele annak, hogy szeressünk. Aktívnak lenni gondolatban és érzésben, szemmel és füllel, a nap minden szakában, elkerülni a belső lustaság minden formáját, legyen az akár passzivitás, a gyûjtögetés, az egyszerû időpocsékolás: ez nélkülözhetetlen feltétel, ha a szeretet mûvészetét akarjuk gyakorolni.
Erich Fromm
-
Néha úgy ébredünk, mint egy nyílt seb. Védtelenül, sérülékenyen, és ilyenkor minden az első szón, az első lélegzetvételen múlik, azon, ahogyan rám nézel, amikor felébredsz, ahogyan rám nézel, amikor kinyitom a szemem. (...) Felébredünk, és olyan sérülékenyek, érzékenyek, védtelenek leszünk, hogy akár az első lélegzetvétel eldönthet mindent. Az egész napot, esetleg az egész életet. Ezért óvatosan nézz rám, mondj valami szépet, cirógasd meg a hajam, mivel az élet néha igazságtalan, egyáltalán nem mindig egyszerû, és sokszor segítségre szorulunk - gyere hát a szavaiddal, a karoddal, a közelségeddel, nélküled el vagyok veszve, nélküled szétmorzsolódom az időben. Légy mellettem, amikor felébredek.
Jón Kalman Stefánsson
-
Kérdezem magamtól: a szülőföld táj- és emberélménye meddig marad meg bennem? A szülőföld állandó, de kiegészülő, alakuló, bővülő élmény is, beleágazik más tájakba, új vidékeket társít, viszonyítási alapul szolgál, kiterjed, megnagyobbodik. Ahányszor más tájat látok - ahányszor lehetőségem van másféle ismeretforrás birtokbavételére -, annyiszor hasonlítom a szülőföldhöz, annyiszor emelem magamhoz a szülőföldemet. S minél messzebbre megy az ember, annál magasabbra kívánja emelni gyermek- és ifjúkori önmagát. Minél többet látok a világból, életből, történelemből, annál magasabbra szeretném fölmutatni valamikori önmagamat.
-
Akármennyire is töprengtünk, belül a lelkünk tele van könnyûséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. De nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserû ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad. Ámbár ezt sem jól mondom. Akármilyen tetszetős hasonlat ez az ólom a hajófenékben, nem jó hasonlat. Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nehéz és keserû-e csakugyan, ami lefelé húz bennünket. Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából.
Ottlik Géza
-
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet! Én vagyok tûzhelyed melege hideg, téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, amelynek árnyékába menekülsz a tûző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjúságodat. Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. Vándor, ki elmégy mellettem, hallgasd meg a kérésemet: - Ne bánts!
-
Nem vagyok futóhomok, melyet bármely széláramlat bármely égtáj felé sodorhat, hanem ember vagyok, ki szülőföldjén helytáll akkor is, ha dacolni kell a zord idők viharaival.
-
Csak akkor nyugszik meg a lelkem, csak akkor leszek képes elviselni a halandóság testet-lelket megremegtető érzését, ha rendbe rakom a gondolataimat, és ha a mindenség egészéhez igazítom az életemet és a halálomat. Ha megértem, hogy az életemet, létezésem örömét, a földön töltött éveimet kell boldogan fogadnom, és nem szörnyûséges tragédiaként rettegnem a tudható véget.
Nagy Bandó András