Jón Kalman Stefánsson

A gazdasági érdekek (...) gyakran túlmutatnak a józan észen, az igazságosságon, az emberszereteten.

A bárány szeme az egyik legszebb dolog a világon, tisztasága a világ ébredése előtti kék reggelekre emlékeztet.

A szavak könnyedén szebbé tehetnék a világot, az életet.

Alvás és pihenés nélkül használhatatlanok vagyunk, a kimerültség egész létünket megbénítja, és a lényegtelen, hétköznapi eseményeket a pokol küldeményeivé változtatja.

Vajon az életet miért ilyen nehéz helyrehozni? (...) Ha lerobban az autó, az ember felnyitja a motorháztetőt és ellenőrzi a motort. De mit nyisson ki és mit ellenőrizzen az ember, ha az élete megy tönkre?

Míg világ a világ, minden lehet rosszabb, mindaddig, amíg ember van a közelünkben.

A babonából, a szellemekből, a természetfeletti erőkből és a rejtélyes jelenségekből eredő félelem (...) az ideggyengeség biztos jele, ami vagy a túl élénk fantáziának, vagy a túl gyenge önuralomnak tudható be.

Mindenki magányosan hal meg, és fájdalmas tudni, hogy vigasztalásunk és jelenlétünk feltehetőleg nem ér le a sötétség aljára.

Jó zenét hallgatni olyan, mint a boldogság felé haladni.

Annyi mindenünk van! Istenünk, imáink, zenéink, technológiánk, tudományunk, újabbnál újabb találmányaink, egyre jobb mobiltelefonjaink, egyre erősebb teleszkópjaink, de aztán valaki meghal, és mindez hirtelen lényegtelenné válik.

A halálban minden haszontalan: szárny, szépség, erő, emlékek, kegyetlenség, bátorság - minden. És ezért a halál a legrosszabb, mindent elpusztít.

Ez az erő tartja pályájukon a bolygókat, tágítja a világegyetemet és hozza létre a fekete lyukakat. Amikor tehát mûködésbe lép, az emberi akarat nem sokat ér. Megfoszt értelmünktől, ítélőképességünktől, becsületünktől, óvatosságunktól, méltóságunktól, ám végül, ha szerencsénk van, szédítő örömmel, leírhatatlan várakozással, sőt boldogsággal ajándékoz meg bennünket. A közelében minden pillanat költeménnyé, szemérmetlen zenemûvé válik. Ez volt hát Isten válasza a halálra, miután kudarcot vallott abban, hogy megóvja az emberiséget sötét végzetétől, ezt a különleges fényt adta, ezt a lángot, amely azóta melengeti a kezünket, de hamuvá is éget - a viskóinkat égbe vivő lajtorjákká, palotáinkat szánalmas romhalmazzá, örömünket magánnyá változtatja. Szerelemnek nevezzük: ez a szó jutott az eszünkbe.

Az idő minden fölött eljár, emberek, állatok, házak, kerítéslécek, kavicsok fölött is, csak más-más sebességgel, a kövek fölött lassan, a kerítéslécek meg az emberek fölött gyorsan.

Aki vágyik valamire, annak mindig valami sötét ül a szívére, egy szomorú húr, amelyen az idő húzza a vonót, meg-megpengeti.

Igaz, hogy a halált senki sem tudja feltartóztatni, de fölösleges megkönnyíteni a dolgát.

Tavasz van, az az évszak, amely nyugtalansággal tölti el az embert, az erősödő fény időszaka, amikor a talaj feléled és annyira megtelik élettel, hogy az emberek még álmukban, a hétköznapok zaján át is észreveszik; az élet ellenállhatatlan, buja, szemérmetlen ereje ez.

Elered az eső, és eltelt tíz év. Pislogsz egyet, és megöregedtél, a sötét halál már a hegyek fölött leselkedik rád. Ilyen gyorsan telik az idő, néha azonban olyan lassan halad, hogy kis híján megfulladunk. A teknős és a nyúl is mi vagyunk, elsőként és utolsóként érünk célba, ez felfoghatatlan.

Ölelés, alighanem ez a legszebb szó. Amikor mindkét karunkkal érintjük egymást, körbefogjuk egymást, eggyé válunk: két ember összeolvad az élet örvényében, a tágas és talán isten nélküli ég alatt. Valamikor az életben mindannyiunknak szüksége van egy ölelésre, néha fájón, egy vigasztaló, zokogásra késztető ölelésre, vagy egy menedéket jelentőre, ha valami belül elszakadt. Egyszerûen azért vágyunk ölelésre, mert emberek vagyunk, és mert a szív érzékeny izom.

Az ember feltehetőleg sohasem volt igazságos, a hatalom, az uralkodás, a gazdagság iránti vágy folyton ott lapul a mélyén, a szíve melletti résben, mint egy mérges kígyó.

Talán az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyetlen ülését sem lenne szabad megkezdeni azelőtt, hogy legalább egy fél órán át Bachot játszanának a résztvevőknek, mert aki fél óra Bach után gonoszságra, önkényeskedésre tud gondolni, aki ezek után nem a szépségre, a harmóniára és az igazságra vágyik, az elmebeteg.