Ha nincs Isten, akkor végképp nincs mibe kapaszkodni itt. Akkor ez végképp csak egy cső. Õ pedig... megbocsát. Azt mondja: tûrj. Most tûrni kell, de van miért. Igen, az emberek szenvednek, az emberek meghalnak. De ez nem ennyire egyszerû. Ez próbatétel. Teljesíteni kell. Nem bemocskolódsz közben, hanem megtisztulsz.

Kapcsolódó idézetek

1. Istenben nem hiszek, nekem egy ilyen hatalmas, rettenetes nagy úr ne parancsolgasson, mikor annyit nem tud, vagy nem akar megtenni, hogy aki nyomorult, az ne legyen az, arról már nem is beszélve, hogy mennyi betegség van a világon, az isten meg sehol. És akkor még én menjek majd imádkozni a mennyországba, dicsérjem az urat. De minek kell őt dicsérni? Dicsértem én itt a földön eleget, egyebet se kellett csinálni, csak dicsérni mindig valakit. Ha meg a pokolba kerülök, amire nagyobb az esélyem, akkor meg elégek majd a gyehennán, de minek? Mi végre? Miért kell gyötörni valakit az idők végezetéig, kinek telik ebbe öröme? Istennek? Na, ezért mondom, hogy nem szabad sokáig rágódni a dolgokon, mert előbb-utóbb sûrûsödni, csomósodni kezdenek a dolgok, aztán ott köt ki az ember, hogy lassan begolyózik. Tar Sándor
2. Az emberek általában inkább meghalnak, mint hogy megbocsássanak. Megbocsátani annyira nehéz. Ha Isten így szólna: "Választhattok: vagy megbocsátotok, vagy meghaltok", sokan egyből rohannának koporsót rendelni. Sue Monk Kidd
3. Amikor az Istent elhagyta az ember, akkor a szeretetet is elhagyta. Ezért képtelen boldogan élni. Ezt az elveszett szeretetet keresi, és ha nem találja meg, be nem vallott nyomorúságában pótolni igyekszik az ûrt. Amit hiányként magában hordoz, azt mással akarja helyettesíteni. A pótszerek egész raja veszi körül: alkohol, pénz, szenvedélyek, élvezetek, mámor, amelyek mind illúziónak bizonyulnak, az embert kielégíteni nem tudják, mert az embernek nem valami hiányzik az életéből, hanem valaki. Maga a szeretet, az Isten. Az ember éltető elemét hagyta el, amikor az Istent elhagyta. Láttál-e már halat szárazon? Még lélegzik, kapkod levegő után, egy darabig még kínlódik, míg végül kimúlik. Ez az ember sorsa is. Előbb vagy utóbb, öregen vagy fiatalon megfúl szeretet hiányában. Isten az embernek nem ezt a sorsot szánta. Ha kiestünk éltető elemünkből, vissza lehet kerülni oda ismét.
4. Mindent át kell élnünk: életet és halált, szeretetet és veszteséget. Ezért vagyunk itt. Nem a szenvedés ellenére, hanem azon belül vagyunk emberek.
5. A szenvedés olyan állapot, amelyben az ember mindenkitől eltávolodik. Egyedül van. Ha kézbe vesszük a szenvedésünket, egészen úrrá leszünk rajta, és kijövünk belőle úgy, hogy kihozunk magunkkal valamit: ez győzelem, ennek van értelme. Nem üres kézzel jönni ki belőle... hiszen máskülönben minek járnánk meg a poklot? Szvetlana Alekszijevics
6. Tûrni kell, tûrni, tûrni, valahogy majdcsak lesz, olyan még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna, meg aztán egyszer mindennek vége van, mert egyszer mindennek vége kell legyen, olyan nincs, hogy valaminek sosincs vége. Cserna-Szabó András
7. Végeredményben az embernek semmije sincs. Hiszen sem a teste, sem a lelke nem az övé. Hát micsoda dolog ez? A teste elporlad, a lelke meg visszaszáll Istenhez. Az ember rab. Még a lelke sem szabad. Az Isten pórázon sétáltatja a lelket ezen a világon. És mikor a test kimúlik, a Teremtő magához rántja a lelket. Ezért aztán az embernek nem jut egy csöpp se a szabadságból. Cserna-Szabó András
8. Az élet (...) folyamatos zuhanás, majd kapaszkodás visszafelé, felfelé. Ha valaki lent akar maradni, őt semmivel sem lehet a felszínre imádkozni, aki pedig nem, azt hat ökörrel sem lehet visszatartani.
9. Ha felébredek, és egy börtönben találom magam, de észreveszem a nyitott ajtót, akkor nem kell tökölni azon, hogyan kerültem oda. Azonnal ki kell sétálni onnan, és kész. Szerintem, ha bármi rosszat teszünk, lopunk, hazudunk, megcsaljuk az embereket, de elhatározzuk, hogy ezt többé nem tesszük, akkor a világ és az istenek is azonnal megbocsátanak. Feldmár András
10. Amikor az ember úgy érzi, nincs tovább, abszolút természetes, hogy üvölteni akar. A levegő összetömörül a tüdejében, és megfullad, ha nem tolja ki magából, ha nem üvölti ki minden erejével. Különben a saját lélegzetébe fullad bele, maga az ég fojtja meg. Paul Auster