Hallottam, azt mondják, minket nem hívott senki. Nem látnak szívesen. A bajainkat vigyük inkább máshová. De én anyád hangját hallom a tengerárban, s azt súgja a fülembe: "Ó, ha látták volna, kedvesem! Csak a felét annak, amit te. Ha látták volna! Biztosan jóindulatúbbak lennének."

Kapcsolódó idézetek

1. Egy hang szól a távolból: segíts! Több száz emberből kettő, ha meghallja. De pont az nem figyel, akire a legjobban számítanál. Jay Asher
2. Anya, mondd el, miért nem hívtál? Anya, rossz, hogy kitagadtál. Tudod, felnőttem már, és a szívem még fáj, nem kellesz, már így jó. Children of Distance
3. A világon van sok millió ember, S van sok ezer, ki téged szeret, De hogyha baj van, már egyik sem ismer, S nem törődik senki sem veled. Csak egy van, aki melletted áll mindig, Jó szellemként követ, vigyázva rád - Ha rossz is vagy, ő mindig jónak lát: A te drága, édes, édes, édes jó anyád!
4. Ne szólj, szól helyetted a csend. Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok. Ne hívj, hívnak az álmaink. Ne keress, hisz úgyis ott vagyok.
5. Az élet nehéz. Elveszítünk apákat, testvéreket, anyákat, dalokat és darabokat magunkból. A bot ártatlan hátakra sújt le, az érdemtelent tisztelik, és túl sok a magány. Bolond lennék, ha azért imádkoznék, hogy minden rossz elkerülje a gyermekeim. Ha az ember túl sokat kér, könnyen csalódik. De hadd könyörögjek olyan apróságokért, mint a termékeny föld, az anyai szeretet, egy gyerek mosolya - olyan életért, amelyben több a jó, mint a keserûség.
6. Szólsz hozzám, de én már meg se hallak, Fal van köztünk, de nincsen rajta ablak, Nem látlak és nem vagy itt, pedig mellettem állsz, Úgy örülnék egyetlen kis szónak.
7. Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak, állandóan rajtunk tartják a szemüket, és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap. Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó, kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a kezünket. Vagy pihekönnyû tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön, és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk, tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami gyönyörûségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek, elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék, és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből. Esterházy Péter
8. Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sûrü panaszommal jobb, ha hallgatok. Pilinszky János
9. Hónapok óta a híredet se hallom, Hiába ordítok, nem hallod már a hangom. Tán a hétköznapok fogságába estél, Bár segíthetnék rajtad, drága testvér. Ismerős Arcok
10. Van az úgy, hogy mondunk dolgokat, de csak a csendet halljuk. Mintha magunkban sikoltottunk volna. Az pedig nagyon magányos érzés. De csak olyankor történik meg, ha nem igazán figyelünk oda. Ez azt jelenti, hogy még nem elég jó a hallásunk. Mert ahányszor megszólalunk, mindannyiszor van válasz. Maga a világ felel nekünk.