Ugrás a tartalomra
Itt az ideje, hogy megírjam, amit nem tudtam elmondani, akkor is, ha már késő. Levelemben leírom neked, hogy mi történt, bár sosem fogod megkapni. Te mondtad, hogy miután megírjuk, el kell égetni a levelet, hogy elégjenek vele együtt az érzések is, és a fájdalom. Vagy hogy is volt, hogy mondtad, ja igen, elszáll a füstjével a fájdalom. Csak pontosítani akarok. Bolond volnék, ha nem sírnék azért, mert hibáztam. Elszúrtam. Kezdem elölről. Megpróbáltam tovább lépni, korábban sohasem sikerült. Kapaszkodtam a múltba, visszanéztem... úgy akartam felejteni, hogy közben folyton emlékeztem. Micsoda hülyeség... így aztán lerobbantam. Két dolog közt őrlődöm, megbocsátás nélkül. Nincs előrelépés megbocsátás nélkül. Nem várok csodákat, csak ami szembejön, vagy nem. Sok mindent kell tisztáznom, de ez nem csak rajtam múlik, rajtad is.
Kapcsolódó idézetek
-
Amikor valaki eltûnik az életedből, és nem lehet visszacsinálni, hogy újra láthasd, hogy elmondhasd neki azokat a dolgokat, amiket akartál, (...) foghatsz papírt és ceruzát, és írhatsz egy levelet. Ez lehet végtelen hosszú vagy csupán egy szó. Leírod, hogy milyen ember volt. Csak amit érzel. Aztán ahelyett, hogy összehajtanád, meggyújtod, és a füstjét elviszi a szél, és a füsttel együtt a benned lévő fájdalmat is.
-
Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (...) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba... feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tûnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.
Alessandro Baricco
-
Megtanultam, hogy a tüske ott marad az ember szívében.
A sok hülyeség után úgy éreztem, örökre kiégtem.
Miért nem tudom elmondani anélkül, hogy ne fájjon?
Talán mert valahol nem akarom, hogy kettőnk útja elváljon.
Children of Distance
-
Meg kellett tennem olyan dolgokat, amiket egyébként nem tettem volna meg és amiket soha többet nem fogok megtenni, el kellett viselnem sok sebet a testemen és a lelkemen, és meg kellett bántanom másokat, akiktől később bocsánatot kértem - amikor ráébredtem, hogy bármit megtehetek, csak azt nem, hogy kényszerítsem a másikat arra, hogy kövessen az őrültségemben, kielégíthetetlen életszomjamban.
Paulo Coelho
-
Kétség és remény közt gyötrődöm. Ne mondja, hogy elkéstem, hogy örökre elszálltak oly drága érzései. Hadd kínáljam fel ismét magam és szívemet, mely ma sokkal inkább a magáé, mint volt akkor, mikor nyolc és fél esztendővel ezelőtt majdnem összezúzta. Ne állítsa azt, hogy a férfi hamarabb felejt, mint a nő, hogy szerelme hamarabb kihûl. Soha nem szerettem mást, csak magát.
Jane Austen
-
Hozol egy rossz döntést és valami elképzelhetetlen történik. Nem mintha szándékosan tennénk. Nem mintha bántani akarnánk bárkit is. De néha megtesszük. Néha hibázunk. És amikor felrobbanunk, sajnáljuk. Nem mintha a sajnálkozás tényleg számítana. Már nem. Mindannyian teszünk olyat, amire nem vagyunk büszkék. Ezt megértem. Tudom, hogy senki sem tökéletes. De hogy élhetsz ezzel? Hogy kelsz fel minden reggel és nézel szembe a világgal, tudva, hogy csinálhattad volna jobban? Hogy jobban kellett volna csinálnod. A sajnálat elég? Egy bocsánatkérés tényleg meggyógyítja a sebeinket? Enyhíti a fájdalmunkat? Lehet meg nem történté tenni a fájdalmat, amit okoztunk?
-
Eddig mindig azt mondtam, hogy nem érdekel, ha nem törődsz velem, hogy az a sok fájdalom, amit okoztál, már kioltott bennem minden érzést irántad. De tegnap óta tudom, hogy ez nem így van. Õrülten szeretlek, és tudom, hogy szeretsz, és azt is tudom, hogy nem tudod kimutatni, csak ha melletted vagyok. De messze élünk egymástól, ez így nem mehet tovább. Én hiába akarlak szeretni téged, ha te nem hagyod. Fáj, hogy így kell vége lennie. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy a mi szerelmünk más, és hogy te is más vagy, mint a többi férfi. De te nem hagyod. Nem tudok mit tenni, nem tudok várni, nem akarok szenvedni, és legfőképp nem akarok felejteni.
Margaret Mitchell
-
Mi lesz, ha megbánt? Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha meghal? Nem tudnám elviselni. Ezért rövidre zártam, nehogy megtörténjen. És mondjak valamit? Ez volt életem legeslegnagyobb baklövése. Te most ugyanezt a hibát akarod elkövetni, és átkozott legyek, ha végignézem. Kockáztatni kell (...), muszáj. Én nem tettem, és nézz rám, boldogtalan vagyok, árnyéka vagyok önmagamnak. Ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbántani, de azt garantálom, hogy bármennyire is fog fájni, soha semmi nem lesz fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit a megbánás okoz. Hidd el, én megtapasztaltam mindkettőt. A fájdalom semmi a megbánáshoz képest, amit nap mint nap érzek. Ne menekülj el!
-
Emlékszem arra a pillanatra, amikor ráébredtem, hogy felszabadítottad bennem azt, amit csak a szerelem képes szabaddá tenni. Hogy teljes valódat nekem adtad. Önzetlenül. Fenntartások nélkül. Valami hirtelen átjárt ettől az ajándéktól. Valami, ami olyan mélyen volt bennem, ahová a szavak már nem érnek el. Ahol elbuknak a kifejezések. Ahol nincsenek titkok. Ahol csak te és én vagyunk, meg az egész, amit ketten együtt alkotunk.
Charles Martin
-
Elengedem a dolgot, már tüske sincsen bennem,
Most az életem üres, mégis valamit keresek,
Vajon ennyire megváltoztam, vagy ugyanaz lehetek?
Én sem értem, mi ez, ami még kavarog bennem,
Néha ordítanék, de inkább maradok csendben,
Félig felemésztett, mégsem ölt meg engem,
Nekem fontos volt, mégis tönkretettem...
Children of Distance