Mi magas tetőre Századon hágott, ugyanazt ledönti Egy komor óra.

Kapcsolódó idézetek

1. Néha egy zajos teremben is meg lehet hallani egyetlen hangot, néha egyetlen szót is, ami úgy kopog a zaj falán, mint egy lehangolódott hegedû egy zenekarban. Joanne Harris
2. Bánkódva alkonyárnyas órán, Míg száz vád bánt, száz gyötrelem, S baljós, bajos bánat hajol rám Alkonyórán, aggón borongván Emlékezem, emlékezem. Juhász Gyula
3. Ketyeg az óra... pontosan másodpercenként. Jelzi a múló időt. És ha hallod ezt a monoton ketyegést, ha számon tartod a napokat, órákat, perceket, ha pontosan tudod, mikor és mit tettél és teszel, akkor megfeledkeztél a legfontosabbról: az életről. Csitáry-Hock Tamás
4. Felsír a hegedû, mintha egy szív sajogna, gyöngéd szív, hol sötét ûr kelt irtózatot! Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt; alvadt vértóba fúl immár a nap korongja... Charles Baudelaire
5. Ha pedig felhúztunk egy órát, van valami félelmetes abban, ahogy szakadatlanul jár a maga könyörtelen ritmusában. A mutatók olyan egyenletesen mozognak a számlapokon, mintha saját akaratuk lenne. Tik-tak, tik-tak... Mozdulataikkal apránként egyre közelebb lökdösnek minket a sírhoz. Philip Pullman
6. Az óra az időt méri (...). Bár a mutatók előre mennek, ez ne tévesszen meg. Az időből nem lesz több. Az időből kevesebb lesz. Fehér Boldizsár
7. Mintha hatalma lenne az időnek, múlnak napok, az újak meg kinőnek. Tavallyá lesz a ma, petárda dörög, és a magasban csillagzik az örök.
8. Az évszakok is, mint az idő, hajthatatlan volt. Nem mintha ez rossz lett volna. Az évszakok is arra szolgáltak, hogy követhessük velük az idő múlását. Mint az órák és a naptárak. J. R. Ward
9. Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban. Kosztolányi Dezső
10. Húzni az időt nem olyan egyszerû. Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell becserkészni és mögéje kerülni. Húzom az időt, át az életem árnyas rengetegén: a lába összekötve, húzom magam után, elejtve vonszolom, mint egy szánkót, a holt időt. Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen? Mi van a kötél végén, ami túllóg a láthatón? Semmi, válaszolom, és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza. Az én vagyok, felelem ilyenkor, én vagyok öregen. Tóth Krisztina