Miért hord mindig minden férfi maszkot? A pillanat miért mindig elszalasztott? Miért vágja minden férfi át a nőket, És miért várjuk mégis újra vissza őket? Ha visszajön, aztán újra lelép, Ha az összes utolsó, gyáva, szemét, Miért rezegteti meg úgy a szívünket, Mint üvegben a málnazselét? Miért kérdezzük, miután tovatûntek: Látlak-e még? Látlak-e még?

Kapcsolódó idézetek

1. Mind álarcot viselünk, különféle okokból. Néha azért veszünk fel egy álarcot, mert valójában eggyé szeretnénk válni vele. Néha azért viseljük, mert képtelenek vagyunk szembenézni azzal, ami alatta van. Néha azért viseljük, mert valaki más szeretne minket másnak látni. És néha azért viselünk álarcot, hogy ne derüljön fény személyünkre. De az a baj az álarcokkal, hogy bármelyik pillanatban leránthatják rólunk őket!
2. Volt, hogy megláttad, és megállt a szíved. Tényleg. Meg kellett kapaszkodnod, hogy ne ess össze. Mert van ilyen, még mindig. Amikor azt hinnéd, már senki sem tud megérinteni, hirtelen betoppan valaki, aki felforgat minden addig kiagyalt elméletet, és bebizonyítja, hogy a fele sem igaz, hiszen csak az van, amit a pillanat hoz, az meg hozhat bármit. De a pillanat mulandó. Egyszer még ott van, aztán meg eltûnik hirtelen. Már nem is tudod, hogy milyen volt az a mosoly, az az ölelés, egyszerûen csak azt tudod, hogy volt. Lehet, hogy soha többet nem lesz olyan, vagy már vissza sem jön, de volt - és ezt kell megbecsülni. Azt, hogy amikor kellett, ott voltál a pillanatban, és megtapasztaltad azt, amire más egy életen át vágyik. Érezted, és elfogadtad. Szeretted a pillanatot, és nem bántad, hogy el kell mennie. Oravecz Nóra
3. Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül. Oravecz Nóra
4. - Miért csinálják? Miért áldozzák fel az emberek az életüket? - Ha valaki eltávozik, annak vége. A múltja, a jelenne, sőt még a jövője is eltûnik. Bevetésen a halál, dicsőn vagy dicstelenül, de mindig túl gyorsan érkezik. Nem válogat. Ám még a halálukon levőknek is vannak álmaik. Abban viszont mind megegyeznek, hogy vannak számukra fontos dolgok: szülők, gyermekek, barátok, szerelmek. Azok, akik pótolhatatlanok. Megbíznak egymásban és segítenek. Azok, akikkel születésünk pillanatában találkozunk, és a halálunkig mellettük élünk. Végül ezek a láthatatlan fonalak az idő múlásával erősebbé válnak a legerősebb kötélnél. Nehéz elmagyarázni. Mindannyian a kör részei vagyunk. A kör pedig a mi családunk.
5. Nézzünk szembe a ténnyel: sosem tudni, mi jár a másik fejében, amikor rád néz, amikor meghív egy italra és elkéri a telefonszámodat. Miért nem hív vissza? Miért tagadtatja le magát? Miért tûnt úgy, hogy akar, és most miért nem akar? A nők tévelyegnek, a férfiak botladoznak: az élet nem más, mint a be nem teljesedő kapcsolatok, a félbehagyott, elbénázott, észre sem vett lehetőségek sora.
6. Van, hogy a szemünk láttára tûnik el valaki. Van, hogy az embert megtalálja egy olyan valaki, aki már jó ideje nézi. Van, hogy elveszítjük magunkat, ha nem figyelünk eléggé oda. (...) Mindenki eltûnik néha. Van, aki saját akaratából, mások náluk nagyobb erők hatására. De ha megértjük, mire szomjazik a lelkünk, világossá válik, melyik utat válasszuk. Van, hogy látjuk a kiutat, mégis szembemegyünk az ösztöneinkkel, egyre mélyebben be a sötétbe, mert a félelem, a harag és a szomorúság nem hagyja, hogy visszatérjünk. Van, hogy inkább az eltûnést választjuk, és csak keresgélünk, mert ez az egyszerûbb. Van, hogy magunk találjuk meg a kiutat. De valaki mindig, mindig ránk talál. Cecelia Ahern
7. A körülmények arra hivatottak, hogy leláncoljanak vagy csak arra kíváncsiak, hajlandóak vagyunk-e viselni a láncokat? És melyik béklyót kell viselni és melyiket nem? Reménytelen kérdések, amelyekre soha nem válaszol senki. Vagy ha megteszi, hát nem hiszünk neki. Ezért sorra elszalasztjuk a pillanatokat, melyek a megoldásokat tálcán kínálják. Folyton elszalasztjuk őket, mert nem hiszünk eléggé. És az élet hálója, melynek csomói mentén egyre haladunk, egyszer csak a véget ér. Ott fogunk állni a szélén, és csodálkozunk, hogy hol vagyunk, és hol lehettünk volna. Akkor majd rájövünk, hogy ez az igazi csalódás, amikor megértjük a finom összefüggéseket és az elszalasztott pillanatokat. Amikor a végére értünk és végre értünk. Weaver Andrea
8. Ha ők támadnak, mi is támadunk. Minden egyes pillanatban, mikor egyre keményebben visszatámadunk, a fény áttöri a fellegeket, és a világ szemei rád szegeződnek a távolban. A háború a világ, és a világ a háború. De minden fegyver mögött egy ember áll. Mi vagyunk azok az emberek. Túlbuzgóak és naivak, dicsőek és egyben bûnösök, legendák, de egyben elfeledettek vagyunk. Battlefield c. videojáték
9. Amikor egy csúnyácska vagy hétköznapi nő ránéz a feltûnő szépségre, rögtön gyûlöli, de legalábbis negatív érzéseket táplál iránta. Pedig sosem tudhatják, hogy a másik nő, dacára pompás külsejének, mit titkol a világ elől. Talán, ha megtudnák, mi rejlik a szép maszk mögött, már nem is gyûlölnének olyan nagyon. Csakhogy az emberek ritkán néznek a maszkok mögé. Pedig mindannyian álarcokat és páncélokat viselünk. Csak abban különbözünk, hogy mennyire erős vagy gyenge ez a páncél.
10. Mert minden ember életében elérkezik a pillanat, mikor szeme előtt egyszerre elsötétül minden, és szilajon arra vágyik, hogy magához öleljen egy mosolytól kigyúlt fejet. Szíve pedig egy másik szívhez szeretne kötődni, akár mély varratok révén is.