Ugrás a tartalomra
Mikor valaki nem értékeli magát, annak van előtörténete. Mégpedig az, hogy valakit valamikor, amikor szüksége lett volna rá, őt nem értékelték. Ezért a segítő kapcsolatban, ahogyan értékelünk, megbecsülünk és tisztelünk egy másik embert, tulajdonképpen lehetőséget biztosítunk arra, hogy ő olyan tapasztalatok birtokába jusson, amely tapasztalatok kevésbé vagy hiányosan állnak rendelkezésére, s ezekből a tapasztalatokból kiindulva ő maga dönthet úgy, hogy elkezd másképpen tekinteni saját magára, például tudatosan úgy dönt, hogy abbahagyja önmaga bántalmazását.
Kapcsolódó idézetek
-
Amilyen a kapcsolatunk minősége, olyan mértékben értékeljük önmagunkat, az emberi természet már csak ilyen. Ha egy számunkra fontos ember magyarázat nélkül eltûnik az életünkből, végzetes sebet üthet az önbecsülésünkön. Minél többször éljük át az elutasításnak ezt a módját, annál komolyabb sérülést szenved az önértékelésünk.
-
Ha valakinek segítünk, akkor a hierarchiában fölé helyezkedünk (még akkor is, ha a segítséget kifejezetten ő kéri). Ha az illető ezt kiegyenlítheti - akár egy másik területen tett szívességgel -, akkor nincs gond. Ha azonban mindig csak az egyik ad, idővel "elnyomóvá" válik a másik szemében, aki hozzá képest mindig alulmarad, rászorul, mint egy életképtelen gyerek a szüleire. A jóindulat mellett tehát ezt is érdemes mérlegelni, ha életvitelszerûen akarunk segíteni a szeretteinknek, mert könnyen azzal szembesülhetünk (...): a megsegített illető sokkal jobban kötődik valaki máshoz (testvérhez/baráthoz stb.), aki pedig soha semmit nem ad, mint őhozzájuk, mert őket csak akkor hívja, ha kell neki valami. Jó tudni: ha lekötelezünk másokat vagy csupa jó szándékkal segítjük őket, akkor nem biztos, hogy a végén szeretni fognak minket érte, mert ez a felállás hamar kényelmetlenné válhat annak, aki ilyen módon óhatatlanul alárendelt helyzetbe kerül.
-
A segíteni akarás nem egyenlő azzal, hogy azonosulok a másik gondjával-bajával. A segítés, a támogatás épp ott kezdődik, hogy kívül maradok, így képes vagyok a támasznyújtásra, tudok más nézőpontból tekinteni a helyzetre. Nyugodt maradok, erős maradok, önmagam maradok. Ha átveszem a másik lelkiállapotát, ha empátia helyett egyfajta kompániát vállalok, akkor könnyen előfordulhat, hogy érzelmileg alkalmatlanná válók a segítésre.
-
Sokszor hasonlóan bánunk másokkal, mint ahogy magunkkal. Ha a saját fájdalmunkkal nem törődünk, esélyes, hogy másokét sem vesszük túl komolyan. Ha durván ítélkezünk önmagunk felett, ugyanezt könnyen megtesszük másokkal is. Önmagunk elfogadása minden együttérzés alapja.
-
Ha arra törekszünk, hogy a másik embert olyannak lássuk, amilyen most, ebben a pillanatban, ezzel nagy lépést teszünk attitûdjeink megtisztítása felé. Nagyon kevés ellenszenves vagy visszatetsző vonást fogunk a többiekben fölfedezni, ha nem ítélkezünk fölöttük, ha nem vetítjük rájuk kicsinyes neheztelésünket. Múltbeli tapasztalataink a mai szeretetről mit sem mondanak. Emlékezni és látni - ez két külön dolog, szeretetre épülő kapcsolatok kiépítésében ezért vesszük oly kevés hasznát az emlékezetnek.
-
Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy mennyire tud bántani valakit az, ha rá akarom erőltetni a vágyaimat, miközben az idő még nem jött el erre, illetve az adott személy még nem állt készen rá, még akkor is, ha ez a személy én magam voltam. Ma ezt úgy hívom: tisztelet.
-
Ha kapcsolatban élünk, tisztábban látjuk a saját határainkat, könnyebben meglátjuk az értékeinket és a gyengeségeinket, és olyan egészséges önvédelemre teszünk szert, amely nem engedi, hogy a másik érzelmi mélypontjai a mélybe rántsanak. Szerethetjük a másikat anélkül, hogy az érzelmeink követnék a másikét. A "ha ő szomorú, én is az vagyok" és a "haragszom rá, amiért ő is haragszik rám" nem sokat segít. Időre van szükség, amíg az ember ezt megtanulja.
Steve Biddulph
-
Az önbecsülésünk határozza meg, mit gondolunk magunkról, annak alapján vetjük meg a lábunkat a világban, és alakítjuk a kapcsolatainkat. Ha leértékeljük magunkat, nemtelen helyzetekbe keveredhetünk. Persze senkinek sem tökéletes az önértékelése, sőt, ez szituációnként változhat. De dolgozni lehet rajta. Időről időre fel kell tennünk magunknak a kérdést: ki vagyok én, mit akarok az élettől? Sokszor azért sodródunk bele valamibe, ami egyébként távol áll tőlünk, mert nem figyelünk befelé, a valós igényeinkre. Hagyjuk, hogy mások kívülről irányítsanak minket, ha tetszik, az orrunknál fogva vezessenek.
-
Sokszor az önértékelésünk teljesítményhez kötődik: remekül vagyunk, ha sikereket érünk el, és gyötrődünk, ha valamiben kudarcot vallunk. Jojózik az önbecsülésünk attól függően, milyen érdemjegyet adtunk magunknak. Az együttérzés azonban arra tanít, hogy egy-egy kudarc nem az egész lényünk csődje, csupán annyit jelent, hogy azt az egy dolgot elbaltáztuk. Aki könyörületesebb önmagával, könnyebben kér bocsánatot, és hamarabb látja be, ha hibázott. Az önbecsülése nem forog kockán, mert nem gondolja magát alapjában véve rossz embernek vagy csődtömegnek. Ha valaki nem tud önmagával együttérezni, általában dühbe gurul, ha rámutatunk egy hibájára, mert ezzel azt a tudatot tápláljuk benne, hogy nem elég jó.
Ruby Wax
-
Az én szempontomból csak az a fontos, hogy én hogyan érzem magam a másik társaságában. Ha bánt engem, miért vesztegessek időt arra, hogy miért bánt? Nem akarom, hogy bántson, és kész. Nem akarom, hogy bárkit is bántson. Engem nem érdekel, miért teszi.
Ha meg akarod érteni az okát, odaragasztod magad a helyzetbe, felelősséget vállalsz valakiért, aki nem a te felelősséged. Ahelyett, hogy keresnél magadnak valaki mást, aki már úgy viselkedik, ahogy te szeretnéd, ahogy neked is jó. Akiről nem kell gondoskodni, hanem esetleg gondoskodik rólad. Rövid az élet. Ha valaki bánt engem, akkor miért próbáljam megváltoztatni?
Feldmár András