Pál Ferenc

Akiben természetes szeretetéhség lakik, tudja, hogy értékes és szerethető, ezért másokra irányuló életet él. A sebzett ember retteg attól, hogy kiderül, nem értékes, nem szerethető, ezért önmagára irányuló életet él, és ezt a környezetétől is elvárja.

Érdemes a versengést és az ezzel járó örökös kritizálást és gyalázkodást felfüggeszteni, abbahagyni, és önmagunk megerősítésének más módjait gyakorolni.

Az életünkben egy ideig (...) azt gondoljuk, hogy a problémáinkra megoldást kellene találnunk. A spiritualitás növekedésével fölfedezzük, hogy a probléma a megoldás része. A veszteség a növekedés része. Az ellentétek az egység részei. A tökéletlenségeink a tökéletes felé irányítanak. A sebeink mások gyógyításának, gyógyulásának eszközévé válnak.

Már nem az a fontos, hogy igazam legyen, hanem hogy igaz legyek.

Mikor valaki nem értékeli magát, annak van előtörténete. Mégpedig az, hogy valakit valamikor, amikor szüksége lett volna rá, őt nem értékelték. Ezért a segítő kapcsolatban, ahogyan értékelünk, megbecsülünk és tisztelünk egy másik embert, tulajdonképpen lehetőséget biztosítunk arra, hogy ő olyan tapasztalatok birtokába jusson, amely tapasztalatok kevésbé vagy hiányosan állnak rendelkezésére, s ezekből a tapasztalatokból kiindulva ő maga dönthet úgy, hogy elkezd másképpen tekinteni saját magára, például tudatosan úgy dönt, hogy abbahagyja önmaga bántalmazását.

Minden mély emberi találkozásban négy fontos kérdés rejlik. Először is az, hogy ki vagy te? E mögött pedig van egy még fontosabb kérdés: ki vagy te nekem? És amikor föl tudtam tenni ezt a második kérdést, akkor egyszer csak jön egy harmadik is: ki vagyok én neked? Aztán a harmadik előhozza a negyediket: ki vagyok én?

Egy elviselhetetlennek tûnő belső konfliktus gyakran azt bizonyítja, hogy bátrak voltunk nem elmenekülni valami elől. Aki képes átélni elviselhetetlennek tûnő konfliktusokat, valószínûleg nem keresett olcsó megoldásokat ott, ahol nincs olcsó megoldás.

Nagy csapda nem akarni mást, mint egy kicsit jobban érezni magunkat, ahelyett, hogy azért tennénk, hogy jobban legyünk.

A legfontosabb üzenet a családunk köréből nem az, amit szavakkal mondtak el, hanem amit beszéd nélkül is megérezhettünk: az, ahogyan az élethez viszonyulnak.

Amikor a szükséges szenvedéseinket el akarjuk kerülni, rengeteg szükségtelen, fölösleges szenvedésnek adunk teret. Hatalmas önámítássá válhat a pozitív érzések, a pozitív életfilozófia hangsúlyozása, ha azt arra használjuk, hogy akkor is jól érezzük magunkat, amikor az volna a természetes, hogy negatív érzéseink legyenek, és valami fájjon. A valódi reményt és életigenlést az jelenti, ha van bátorságunk rosszul lenni, ha annak itt van az ideje.

Milyen nagy különbség van aközött, ha azt mondom, ma is egyedül voltam, vagy azt, hogy a mai délutánt magammal töltöttem.

Egy szülő, aki nem akar mindent görcsösen másképp és tökéletesen csinálni, és néha magával is törődik, nagy terheket vesz le a gyereke válláról. Mert akkor helyette nem a gyereknek kell az ő elemi szükségleteit kielégítenie.

Nem érdemes azon fáradozni, hogy ha gyerekkorunkban nem kaptunk meg valamit, akkor most megszerezzük - mert azt a hiányt nem lehet betölteni. A mai hiányt ma be lehet tölteni. A holnapit is - holnap. De azt az egykori hiányt lehetetlen. Egyetlen valódi esélyünk van. A hiányunk realitás, tehát a hiánnyal való szembenézésből fakadó szenvedés is realitás. A veszteségeinkből természetes módon következő fájdalmat át kellene élnünk. Sokan éppen ezt a szenvedést igyekeznek kikerülni, megszüntetni azt a hiányaik betöltésére irányuló életükkel. Ezért nem lesznek jobban! Tehát gyászolni kéne. Átélni a hiányaink fölötti mély fájdalmat.

Aki tele van sebzettséggel és hiánnyal, arra törekszik, hogy a hiányait betöltse, a sebeit meggyógyítsa, és alig marad ideje arra, hogy növekedjen.

Akivel szemben nagy igazságtalanságokat követtek el, megsebződött, sokat szenvedett, főleg gyerekkorban, gyakran azt gondolja, hogy ennek ő az oka, elhiszi, hogy ő a rossz, és a büntetést megérdemli. Így gyermekként önmagát teszi felelőssé olyasmiért, amiért nem felelős, ez azonban annyira nyomasztó lehet számára, hogy a későbbiekben mindenért másokat hibáztat, mert felnőttként ezt már megengedheti magának. Ezért a saját életéért az "itt és most"-ban nem vállal felelősséget. Ha közel merné engedni magához azt, hogy ő ott és akkor nem volt felelős - ami persze óriási lelki megterhelést jelenthet -, akkor képessé válna arra, hogy a jelenben felelősséget vállaljon önmagáért. De amíg ezt nem teszi, létrehoz egy sajátos egyensúlyt, ami önmaga kárhoztatása és mások okolása között alakul ki.

Amikor azt mondjuk, hogy béna vagyok, szerencsétlen vagyok, bûnös vagyok, lehetetlen alak vagyok, akkor valójában nem a saját szemünkkel, hanem mások átvett tekintetével ítéljük meg magunkat. Egy olyan embernek a szemével nézünk, aki valamikor nem fedezte föl az értékeset, a szépet bennünk, és nem tudott velünk mit kezdeni. Ez pedig nem rólunk szól, hanem róla. Ezt a látásmódot megtanultuk, és azóta is ezzel a szemmel nézzük magunkat. Amikor elhangzik tőlünk egy önmagunkat gyalázó mondat, megkérdezhetjük magunktól: vajon ezek kinek a szavai? Vagy: kinek a szájába adnánk leginkább? Ilyenkor derül ki, hogy eredetileg nem a mi szavaink, de ma már mi ismételgetjük magunknak.

Önmagunk helyett nem érdemes másokat szeretnünk. Ugyanis a másik embert nem magam helyett kellene szeretnem, hanem önmagáért.

Az ember valóban ott a legsebezhetőbb, ahol a legerősebbnek gondolja magát. Ahol van ereje, ott belemegy olyan helyzetekbe is, amikbe nem kellene. Ott nem elég bölcs, nem elég körültekintő, ott válik gőgössé, nagyképûvé, ott nem veszi tekintetbe a másikat, a körülményeket, a gyöngeségét, az ember voltát, ott vész ki belőle az alázat.

A kapcsolatok legvarázslatosabb pillanatai közé tartoznak azok, amikor szavak nélkül is megértjük egymást. Amikor annyira bízhatunk valakiben, hogy tudjuk, nem kell elmondanunk, hogy mi van bennünk, a másik ért minket. Tudja, még mielőtt kimondanánk.

Az olyan helyzetekben, amikor mélyponton vagyunk, megjelenik a félelem. Félünk, szorongunk, néha rettegünk. Ezt nem nagyon kerülhetjük el. (...) Nemegyszer a félelem az egyetlen ösztönző erő, ami kilendít bennünket abból az állapotból, amiből addig nem tudunk kikerülni, mert hatékony cselekvésre indít, és egyszer csak valahonnan megérkezik hozzá az erő is.