Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt. És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyû szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni.

Kapcsolódó idézetek

1. Fájdalmas, öreges megnyugvással gondolt a halálra. Nem irtózott tőle, inkább szelídnek érezte, és az anyaföldet, amely befogadja majd, mélységesen, igaz lelkéből szerette. Inkább az élet volt az, ami sokszor keserûséget támasztott a szívében, az élet szolgált kegyetlen tapasztalatokkal, gonddal, csalódással. Mika Waltari
2. Fejünk pihen a hûs párnákra esve, Belemosolygunk a sötétbe mi. Mily szép is az: aki elfárad este, Alhat, semmit se tud, az életet se! Aprócska törpék lesznek gondjai! Erich Kästner
3. Ma este az egész világon sajátos fények vonulnak el; gyertyafényes temetők világítanak bele a ködbe. (...) Ez a hangulat elkel nekünk. Kell nekünk valami, sőt minél több abból a láthatatlan végtelenségből, melyből a lelkek jönnek felénk s melybe a világ is siet; kell, hogy megülje lelkünket az érzés, hogy hiszen az a végtelenség tulajdonképen a mi világunk, s milliószor többen vannak már ott, mint mi itt, s mi is csak egy darabig maradunk itt; azután pedig oda sietünk, hol sokan, mindnyájan és soká, mert vég nélkül leszünk. Prohászka Ottokár
4. Aki a félelem elől menekül a halálba, nem föltétlenül gyáva ember. (És ha gyáva is!...) Megpihenni, a bonyolult és irtózatos félreértések szövevényében elnyugodni: ennyi a halál. Márai Sándor
5. Örömmel, bánattal teljesen, gondolatokba merülve aggódni, kínok közt lebegni, majd égig újongani, majd halálra szomorkodni: csak az a lélek boldog, amely szeret. Johann Wolfgang von Goethe
6. A jövendőjét senki sem tudhatja; úgy lebeg előttünk, mint az őszi köd, mely felszáll a mocsárból. Ész nélkül szálldosnak benne fel s alá íveket rajzoló szárnnyal a madarak és nem ismerik fel egymást, a galamb az ölyvet, az ölyv a galambot, és egyik sem tudja: távol jár-e a haláltól vagy közel jár hozzá szárnya. Nyikolaj Vasziljevics Gogol
7. Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerûen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hûtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk. Michelle Obama
8. Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hû barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Francois Villon
9. Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása. Fekete István
10. Sötétben bolyongó, szánalmas árnyék, Tetteiddel fájdalmat és szenvedést okozol, Bûnben elmerült, tisztátalan lélek, Kíváncsi vagy, milyen a halál?