Minden rügy egy parányi ablak, melyhez leányfejek tapadnak: bent vannak a leányfejek, bent a fában merengenek, nap-éjen át álmodnak ott... S most kinyitják az ablakot, de csak félig nyitják ki, félig az álmukat tovább remélik.

Kapcsolódó idézetek

1. Minden éjjel egy sereg virág költözik az ablak üvegére, könnyû indák, álombéli fák, szirmok, ágak, levelek fehére. Kuzebaj Gerd
2. Minden kornak megvan a maga rügyezése, virágzása, hervadása. Az ember többször virágzik és hervad életében. Az ember, elmélkedett, közelebb áll a fákhoz, amelyek újra meg újra megismétlik a virágzás és a termés időszakát, mint bármi máshoz. Ez reménységre jogosít. Mindig. Eduard Petiska
3. A gondolataid betakarnak, és álmaimban táncolok veled, hogy visszatérjen a hajnal. (...) Az a baj, hogy anélkül lépek át egyik évszakból a másikba, hogy a karomba zárhatnálak, de továbbra is él bennem a remény. Consuelo de Saint-Exupéry
4. A rémálmok létező lények, sötét, apró bizonytalanság- és félelemgombócok, akik a házak között settenkednek, mikor már mindenki alszik, minden ajtón és ablakon megpróbálnak benyitni, hogy találjanak egy helyet, ahová becsusszanhatnak, hogy aztán mindent felforgassanak. Fredrik Backman
5. A madarak talán hasonlítanak az álmokra. Mennek. Elmennek messze, a tenger felé (...), majd visszatérnek. A nap lenyugszik, és minden reggel újra ébred. És az a kövér és szőrös hernyó a káposztaleveleken, arra vár, hogy szárnya nőjön, és pillangó lehessen.
6. Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani. Jókai Mór
7. Megálmodhatunk mi bármit, a végén mindig magányban ébredünk, magányosan. Ami persze nem jelent egyet a sötétséggel, néha ragyogó ékkövek képében is megjelenik (...), és azt hisszük, mindenki elfordul tőlünk, pedig mi engedtük szabadon a hozzánk láncolt lelkeket.
8. Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt. Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát: - Nem unod a várakozást? - Talán. De folytatnom kell a küzdelmet. - Miért? - Mert ha nem nyílok ki, elhervadok. Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk. Paulo Coelho
9. A nők olyanok, mint azok a virágok, amelyeket a véletlen az árnyékban sarjasztott ki a földből; folyvást a fény felé törnek, üde és illatos szirmaikat a napon bontják ki, mely aztán elhervasztja, elemészti őket. Alexandre Dumas
10. Ostobaság, hogy az ember nem tud megfeledkezni álmokról, amelyek fájnak, egy erdei tisztásról, fatörzsekről, egy vörös hajú, vászonruhás lányról, amint ott ül a tûnő napfényben egy szürke és töredezett falon, és királynői pillantással tekint le az emberre tiszta kék szemével. Kegyetlen és ostoba álmok ezek, amelyeknek az a vége, hogy kinevetik, és gúnyt ûznek az emberből. Herbert George Wells