Minket nem a páciens végső felépülése érdekel. Csak az érdekel, hogy élve kikerüljön innen, hogy majd másvalaki rehabilitálhassa. Egy bizonyos pontig törődünk az ujjakkal, kezekkel, karokkal és lábakkal, de néha feláldozunk egy lábat, hogy megmentsünk egy életet, ha a többi seb fontosabb. Sőt néha azért veszítünk el egy lábat, mert ha még egy órát elvesztegetünk a megmentésére, egy másik beteg a mûtét-előkészítőben meghal, mert túl későn kerül az asztalra. Ezt eleinte nehéz elfogadni.

Kapcsolódó idézetek

1. A betegek különbözőek. Vannak köztük könnyû és nehéz esetek. (...) De kinek volt könnyû eset? (...) Az orvosnak, aki ép, erős, egészséges, s aki a mûtét után is egészséges marad. De annak, akinek lábát kell adnia az életéért, mindig nehéz az elhatározás. Egyik sem lehet biztos benne, mi könnyebb: elpusztulni vagy rokkantan élni tovább.
2. Az orvosok a túlélési hányadot tudják emlegetni. Hogy egy év meg két év, mintha csak ez számítana. De mi értelme van így túlélni akkor, ha túl beteg vagyok ahhoz, hogy dolgozzak, hogy rendes kaját egyek, vagy hogy szerelmeskedjek. Amennyi idő még hátravan, azt a saját házamban akarom tölteni, a saját ágyamban akarok aludni. Nem akarom, hogy napi 3 tucat tablettát tömjenek belém, hogy kihulljon a hajam és hogy még az ágyban felüléshez is gyenge legyek. Nem akarom az émelygést, amitől mozdulni sem lehet (...), én meg közben csak egy haldokló roncs volnék, akit gépek tartanak életben. Csak hogy húzzuk az időt? Nem, nem! Ti is csak úgy emlékeznétek rám. Ez a legrosszabb benne.
3. Amikor orvosként kezdesz dolgozni, még azt hiszed, sok mindent meg tudsz változtatni a beteg emberek életében, hogy a kezeléseddel, a tablettákkal, a mûtétekkel mindent elérhetsz, és ez az, ami számít. Majd eljön az a pillanat, amikor egy csapásra világossá válik, hogy nem vagy mindenható, egyáltalán nem tudsz mindent, amit szeretnél, és hogy néha tehetetlen vagy. (...) Rendelkezésünkre áll az összes technikai eszköz, hogy segítsünk a betegeken, és sok mindent el is érhetünk vele, de az élet néha váratlanul győzedelmeskedik, néha pedig hirtelen kicsúszik a kezünk közül.
4. Ha nem tudjuk, pontosan mennyi időnk van még hátra - és jóval többet képzelünk, mint amennyi valójában hátra van -, arra sarkall az ösztön, hogy harcoljunk, hogy gyógyszerekkel az ereinkben, csővel a torkunkban vagy friss varratokkal a húsunkban haljunk meg. Azt, hogy így esetleg lerövidítjük vagy rosszabbá tesszük hátralévő időnket, mintha észre sem vennénk. Úgy képzeljük, várhatunk addig, amíg az orvosok azt mondják, hogy már nem tudnak mit tenni. Csakhogy nagyon ritkán fordul elő, hogy az orvosok nem tudnak tenni semmit. Atul Gawande
5. A "végzetes" csak egy kihívás. Az "életveszélyes" miatt kelünk ki reggelente az ágyból. Nem könnyen ijesztenek meg minket, nem hátrálunk meg, nem táncolunk vissza, és semmiképp sem adjuk fel, legalábbis a munkában nem. Hogy végezhessük a munkánkat, hinnünk kell benne, hogy a kudarc nem lehetséges, hogy nem számít, milyen beteg a páciens, van számukra remény. De amikor a valóság befurakodik a remény világába és végül megadjuk magunkat az igazságnak, az csak azt jelenti, hogy elvesztettük aznap a csatát, nem a holnap háborúját. Itt van a feladással kapcsolatos dolog. Ha egyszer megteszed, ha tényleg beadod a derekad, el fogod felejteni, hogy miért is kezdtél el harcolni.
6. Olyan könnyen mondjuk ki: ha lebénulok, vagy ha rosszabbodik az állapotom, akkor már nem akarok többé élni, de legtöbbször egészségesen húzzuk meg ezt a határt. (...) Csak akkor láthatjuk, meddig szeretnénk elmenni, amikor megtörténik velünk az, amitől előtte annyira féltünk. Ha pedig végül eljön az idő, akkor ez a határ kitolódik.
7. Ha az ember keze sebes, lehet, hogy nem tud olyan hatékonyan dolgozni, mintha semmi baja nem volna, de az biztos, hogy nem fog törni-zúzni, hanem óvatosan nyúl mindenhez. Ha fáj a lába, nem fog futóversenyt nyerni, de biztosan nem rugdos meg másokat. Másmilyen lenne a világ, ha mindenki a sebes kéz tapintatával, a fájós láb óvatosságával közelítene a másik emberhez. A sebek, a fájdalmak érzékennyé tesznek, igazából gyógyítanak bennünket.
8. Van valami, amit sokan nem akarunk belátni: ha túl sokáig élünk, az is veszteséggel jár. Nem kell hozzá tolószék vagy súlyos betegség, az is elég, hogy egyszerûen elgyengülünk, leépülünk. Ez talán jobb, mint a halál, de mégis elvesz tőlünk sok mindent. Megfoszt az alkotókészségtől és attól, hogy hasznosak legyünk a munkánkban, a közösségünkben, a világban. Az emberek máshogy néznek ránk és máshogy bánnak velünk, de ami a legrosszabb, másképp emlékeznek majd ránk. Nem egy életvidám és tettre kész valakiként madarunk meg bennük, hanem törékeny, jelentéktelen, sőt szánalmas alakként.
9. Az elkerülhetetlen, keserû vég helyett a halált egyre inkább orvosi kudarcnak tartjuk. Túlságosan gyakran halnak meg emberek intenzív terápiás osztályokon, gépekre kötve, begyógyszerezve, bekatéterezve, megtörve. Az élet értéke felbecsülhetetlen; biztosan ilyen véget szeretnénk? Julian Sheather
10. Ha megvágja az ujját, rárakja a tapaszt, ha beteg, hát gyógyszert vesz be, igaz? Nem is kérdés. Valójában az lenne meglepő, ha nem nyújtana önmagának elsősegélyt, amikor arra szükség van. De vajon miért nem tesszük meg ugyanezt lelki egészségünkért? Azt várjuk, hogy egyszerûen csak túl legyünk a pszichés sérüléseinken, miközben bárki, aki valaha rágódott már visszautasításon, szenvedett már kudarctól, tudja: a lelki sebek pontosan ugyanolyan bénítóak lehetnek, mint a testiek.