Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása, s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel. A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp.

Kapcsolódó idézetek

1. Magyarnak lenni annyi, mint a világ legszomorúbb himnuszát énekelni, a világ legnehezebb nyelvén. Nem csoda, hogy nem értjük egymást, és panaszkodunk: már a jövendőt is megbûnhődtük. Geszti Péter
2. A magyarnak általában csak tengernyi baja van. Múlt, jövendő, egyre megy. A mi szívünk végeredményben mindenért sajog. Hatala Csenge
3. Örök tragikuma a magyar sorsnak, hogy nálunk a szabadságért mindig meg kellett verekedni fokossal, kopjával, fejszével, puskával, benzines palackkal. Fehér köpenyes pincérek sohasem tálalták ölünkbe a szabadságot, mint egyes boldogabb sorsú liberális nyugati nemzetek életében. Keszei István
4. Az összes nép közül (...) a magyarok a legfurcsábbak. Akkor tûnnek a legcsöndesebbnek, ha beszélnek, a hallgatásuk pedig olykor szinte kiáltásnak hat. (...) Pedig külsőre vendégszeretők, kedvesek. De valójában, akár az öregember a temetésére félretett, utolsó kis vagyonkáját, csak a Teremtő által beléjük zárt magányukat rejtegetik szüntelen. Batka Zoltán
5. A legszomorúbb a világon az elpocsékolt tehetség.
6. A magyarnak idegenben a legnagyobb ellensége mindig a magyar. Wass Albert
7. A magyarságban nem tudom, hogy honnan van ez az erő, a magyarság eltaposhatatlan. Ez több évszázados tapasztalat. A magyar nem birkanép, hanem hihetetlenül türelmes és rugalmas. Megtanult alkalmazkodni az idegen érdekek kijátszásához. Makovecz Imre
8. És vagyunk mi, acsarkodó, figyelmetlen, sértett, megalázott, elbutult, egymással röhejesen kijátszható (és van is, aki röhögjön a háttérben), Európától egyre inkább elszakadó, saját lehetőségei alatt teljesítő, szabadságnak, függetlenségnek - így - még csak a közelében sem lévő magyarok, együtt. Esterházy Péter
9. Jobb nép a világon nincs, mint a magyar. IV. Károly
10. Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedûink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok. Petőfi Sándor