Nincs szomorúbb annál, mintha egy gége agyvelőnek képzeli magát. És mást sem tapasztalunk, mint hogy a hangerő pótolja a gondolatot.

Kapcsolódó idézetek

1. Nincs szomorúbb annál, mint amikor egy eredendően szomorú személy erőnek erejével nevetni próbál. Sabahattin Ali
2. Nincs annál unalmasabb, mint hallgatni, mit fecsegnek mások a lelkükről, ugyanolyan kellemetlen, mint ha valaki a betegségeiről vagy a bélmûködéséről beszél.
3. A boldogtalan emberről könnyû azt képzelni, gőgös. Szabó Magda
4. A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk. Nem látunk mást, csak a vég kísérteteit, és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését. Kahlil Gibran
5. Fájdalmas tovább élni a szeretteink elvesztése után. Egyszerûen fáj. Fájdalmas végigmenni a folyosón, vagy kinyitni a hûtőt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy fogat mosni. Az étel íztelen. A színek elszürkülnek. A zene bántja a fület, ahogy az emlékek is. Ránézünk valamire, amit máskor szépnek találnánk - a bíbor égre naplementekor, vagy a gyerekektől nyüzsgő játszótérre -, és mindez valamiképp csak mélyíti a veszteségérzetet. A gyászt így, magányosan hordozzuk. Michelle Obama
6. A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva. Milan Kundera
7. Nincs szomorúbb gondolat, mintha az jut eszünkbe, hogy valószínûleg még jönni fog oly idő is, midőn jelen napjainkra, melyek annyira szomorúaknak vagy ízetleneknek látszanak, vággyal fogunk visszatekinteni. Eötvös József
8. Nincs annál fájdalmasabb, mint amikor szervi, állati részünk megakadályoz benne, hogy az értelmet szolgáljuk. Thomas Mann
9. Gyakran gondolok arra (...), hogy nincs szomorúbb dolog a világon, mint ha el kell válnunk szeretteinktől. Az ember olyan elveszettnek érzi magát. Jane Austen
10. Olyan, mintha üres lenne az agyam, mintha a körülöttem lévő világ hirtelen jelentéktelen, semmitmondó és jellegtelen volna. Nem érzékelem valóságosnak az embereket magam körül. Csak statiszták egy filmben, nem fontosak, nem lendítik elő a történetmesélés szálait, nem avatkoznak bele a cselekménybe, bámészkodnak, nézelődnek, jönnek-mennek, élnek, ki-ki a saját ritmusában, arccal előre, szomorúan, vidáman, vagy épp közönyösen. Nem számítanak. Nincs hangjuk, nincs kiterjedésük. Abban sem vagyok biztos, léteznek-e egyáltalán. Mint ahogy abban sem, én létezem-e. Csak lebegek, mint egy céltalan kísértet, aki nem találja a helyét a földi valóság és a túlvilág között. Szentesi Éva