Ugrás a tartalomra
Odalépett hozzám, és felemelte a fátylát. Átölelt, és erősen magához szorított. Virágillata volt. Egy röpke pillanatra magamba szívtam az átható, édes rózsaillatot, aztán elengedett.
- Fogd! Legyen ez a talizmánod!
Egyik ujjáról lehúzta a gyûrûjét. Sima metszésû, bíborszínû kő volt benne, a közepére egy nagy E betût véstek. A markomba zártam. A kezemben éreztem az arany súlyát. A szemébe néztem, és mintha csak a magamét láttam volna: ugyanazok a különös, sárgával pettyezett halványszürke szemek. Akár az enyémek. Most már tudtam, miféle adósság az övé - tizennégy éve nyomja a lelkét. Anyám szemébe néztem, és tudtam, hogy soha többé nem láthatom.
Kapcsolódó idézetek
-
A szívembe temetem ezeket a dolgokat: azt, ahogy a kezem alatt érzem őt, azt, ahogy a számban megtelepszik az íze. Szükségem lesz rájuk, mint talizmánokra, hogy túléljek egy lehetetlen utazást.
-
Újból számadást csinált közel tízéves szerelmi múltja emlékei között, és ismét arra a következtetésre jutott, hogy itt nincs gondolkozni való: végre megtalálta az igazit, a gyémántot, amelyre csak egyszer lehet egy életben akadni. Ezt a gyémántot, a ragyogó és színes gyémántot magához kell kapcsolni, akár a puszta kezével is, és soha el nem bocsátani, mert különben egész életében csak vágyni fog a fénye után.
-
Felhasználtam a perceket, amíg nem emelte rám a szemét, s nézni kezdtem, először titokban, majd egyre merészebben. Most még gyönyörûbbnek láttam az arcát, mint tegnap este: olyan finom, okos és bájos volt minden vonása. Háttal ült a fehér függönnyel takart ablaknak; a függönyön átütő napsugár szelíd fénnyel öntötte el sûrû aranyhaját, szûzies nyakát, szép hajlású vállát, gyengéden nyugvó kis mellét. - Ránéztem - s milyen drágának és közelinek éreztem! Úgy tûnt fel nekem, mintha régóta ismerném, s nem ismertem volna semmit, s nem is éltem volna a mai napig.
Ivan Szergejevics Turgenyev
-
Magamra emeltem a kicsit. Ívbe feszítette a hátát, mintha táncolni vagy repülni akarna. Kinyúlt és kicsi körmével megkarmolta az arcomat. Megfogta az ajkam, megérintette a nyelvem. Tejíze volt és sóíze és valami titokzatos, édes és savanyú íze. Nyöszörgött és gőgicsélt. Szorosan tartottam és sötét szeme egyenesen oda nézett, ahol az álmaim voltak, és mosolygott.
David Almond
-
A tükörből vörösen égő szempár nézett vissza rám, sárgával pettyezett, feketébe foglalt szürke írisz csillogott a rózsás-fehér arcban, mely haloványabb volt, mint valaha. A hajam vastag fonatokban hullott a vállamra, fakó volt, mint a kőrisfa kérge, a vége pedig fénytelen aranyszínben játszott, mint a tölgyfák levele télvíz idején. Az arc, melyet keretezett, szokatlanul szomorúnak és beesettnek tûnt. Talán a gyertya pislákoló fénye tette, de mintha valaki másnak az arcát látnám, egy idegenét. Egy asszonyét, nem pedig egy gyerekét.
Celia Rees
-
Mindig elárasztották ékszerekkel, de virágokkal soha. Pedig a virág sokkal többet jelentett volna neki. Ám valahogy ösztönösen megérezhették, hogy ő nem olyan, mint egy virág. Sokkal inkább gyémánt és nem rózsa. Csillogó jéghidegség árad belőle, és nem illatos törékenység. Soha egyetlen férfi sem küldött neki rózsát.
-
Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Õ gyémántokat szedett elő,
Mert Õ az embert sose érti meg.
József Attila
-
Gyönyörût láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.
József Attila
-
Akármi is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.
Becca Fitzpatrick
-
Egyszerûen képtelen voltam józanul gondolkodni. Reményt akartam. Nem akartam elengedni, mert olyan jó érzés volt kapaszkodni belé.
Harlan Coben