Tenyeremre tettem a lelkem: Nézd meg, milyen szép százlátó üveg! De Õ gyémántokat szedett elő, Mert Õ az embert sose érti meg.

Kapcsolódó idézetek

1. Miért van az, hogy mindig az kell, kinek nem kellek? Miért becsülöm mindig azt, ki nem érdemli meg? szívem, lelkem eléd raktam, te meg büszkén eltapostad, nem ismertél és sohasem fogsz többé már! Gáspár László
2. Elmondhatnék mindent, hosszú volt, de mégsem megy, felesleges minden szó, te már sosem érted meg. Százszor forgattad a kést meg bennem, egyszerre megfordult a fejemben, hogy nem ember, aki ezt tette. Children of Distance
3. Láttatok belőlem sok kis részletet - egész lényemből csonka darabot - s mindenki azt, mi néki tetszhetett. Életnagyságban sosem láttatok. Tóth Endre
4. Mindig akadt férfi az életében, de valahogy sosem volt jó: ha kedves volt, nem találta izgalmasnak; ha izgalmas volt, nem találta túlságosan kedvesnek; ha pedig sem kedves, sem izgalmas nem volt, nem értette, mit keres mellette. Francois Lelord
5. Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha! Visszatér az hozzá, akárhányszor elûzi s gyönyörökkel árasztja el szívét. Jókai Mór
6. Nagyító üvegen nézem a világot, Onnét van talán, hogy annyi rosszat látok. Ügy, de kicsinyítő üvegen át nézve - Azt a kevés jót tán nem is venném észre.
7. Minden ember lelkében vannak súlyos, kimondhatatlan dolgok, melyeket szívesen rábízna másokra, de kifejezni nem tudja, mert eddig még nem sikerült megtalálni a megfelelő kifejezést. Karel Schulz
8. Sokszor azt hittem, hogy a szemén át belelátok a lelkébe, s egyszer az is eszembe jutott, hogy én leszek az első ember, aki látta valakinek a lelkét. Szép lett volna, ha sikerül. De most már ismerem a szemét. Szelíden barna, jóakaratú is, ahogy azelőtt éreztem, de már nem hiszek benne, hogy a szemén át megláthatnám a lelkét. A tükör üvegén sem lehet átlátni. Ezüstréteg fedi hátul, s aki belenéz, csak önmagát láthatja meg... Szilvási Lajos
9. Azt is megértettem, mi volt az, amit mondani akartam neki az ajtóban, de nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nagyon szeretem őt. De az ember szeméremből folyton halogatja. Csak ilyenkor közli, amikor már késő. Kosztolányi Dezső
10. A jó szó, a mosoly, a kedvesség pénzembe nem került. Az emberben ott szunnyad ez a feneketlen kincsesbánya, amelyből vég nélkül adhatna a másiknak, a családnak, az országnak, a világnak, amellyel egy egészen más tudatszint felé indulhatnának tovább. Eltagadjuk ennek a végtelen kincsesbányának a létét, amikor azt gondoljuk, nem adhatok, nem adhatok, nekem sincs elég. Nemcsak pénzem nincs, gondolatom sincs, szeretetem sincs, humorom sincs, együttérzésem sincs, mosolyogni sem tudok, reményt és hitet adni sem tudok. Eltagadjuk saját gyógyító képességeinket, ha azt kérdezzük, mire menne vele, mi közöm hozzá, mi közöm nekem ahhoz, hogy ott mi történik, mikor itt is annyi a szenvedő?