Párkapcsolatban élő lányok ezrei rettegnek nap mint nap a szakítástól. (...) Aztán eljön a nagy nap. Megkapják a kulcsot, és végre lakó nélkül marad a szívük. Persze a kapcsolatfüggők gyorsan túladnak rajta... Akik pedig nem, azok megtartják maguknak. Jó erősen a markukba zárják, és meggondolják, hogy legközelebb kinek adják oda. Mérlegelnek, mielőtt újra megkockáztatnák azt, hogy rossz kezekbe kerüljön a kulcs. Olyan kezébe, aki nem becsüli azt eléggé.

Kapcsolódó idézetek

1. Általában könnyen megmondható, mikor válik egy pár egymástól függővé: állandóan szakítanak, majd újra összejönnek. Habár a kapcsolatuk nem mûködik, az érzelmi életük és az identitásuk annyira összefonódott, hogy elengedni sem képesek a másikat.
2. Igazából lehet, hogy még szereted, bár már nem úgy, de érzel valamit. Valamit, amit nem tudsz elvágni, hiába gondoltad, hogy majd jó lesz. Hogy menni fog. Nem. Ami lezáratlan, az az is marad. Senki sem fogja helyetted lezárni, megoldani, elbúcsúzni. Az élet túl rövid. Zárj le mindent, és semmit se vigyél magaddal tovább feleslegesen. Csak lehúz, és egyébként is: visszatér, leginkább akkor, amikor nem is várnád. Azt meg nem te választod meg, hogy épp jó időben teszi-e. Oravecz Nóra
3. A szerelemben mindig van egy nagy adag fájdalom, és annak lehetősége, hogy valaki sérülni fog. A nők mindig azzal rontják el, hogy túlságosan hamar elkezdenek tervezni, azt hiszik, ha görcsölnek és mindenáron belekapaszkodnak a férfiakba, akkor majd mellettük marad. Elég sok férfi mocskos dolgát tudom, hogy azt mondhassam, hatalmasat tévednek. Megijednek a beléjük kapaszkodó nőktől. Félnek tőlük. Elmenekülnek. Abban a pillanatban, amikor egy nő elkezd túlságosan ragaszkodni bizonyos dolgokhoz, emberekhez, pénzhez... elszúr mindent! Az élet azt a nehéz feladatot állítja elénk, hogy mindent becsüljünk meg, és ne ragaszkodjunk túlzottan semmihez sem!
4. Nem adnálak senkinek, semmiért. Illetve... de. Igen. Adnálak. Valakinek, ingyen. Önmagadnak. Neked bármikor visszaadlak, ha kéred. Hiszen szabad vagy. Nem sajátíthatlak ki, nem köthetlek magamhoz. (...) Az ajtó nyitva áll. Bármikor beléphetsz, bármikor kiléphetsz. Nem azért léphetsz ki, mert nincs szükségem rád. A legnagyobb fájdalom lenne. De szeretlek. És ezért léphetsz ki. Csitáry-Hock Tamás
5. Minden szenvedélyes kapcsolatban eljön a pillanat, amikor szembe kell nézni az élettel, az igazi élettel, a különféle és végtelen számú kötelezettséggel, és a szerelmes a szíve mélyén tudja: vége a szép napoknak. A férfi talán sajnálja a külvilág prózai közbeavatkozását, de természetesnek veszi, s noha jottányit sem szeret kevésbé, a lét jármába hajtja a nyakát. De a nő, akinek a szerelem végállomás, nem tud ilyen könnyedén behódolni. Minden odaadó és lángoló nő számára eljön ennek a szívbe markoló szomorúságnak a pillanata, és ő mindent megtesz, hogy elodázhassa. Radclyffe Hall
6. Vannak emberek, akiknél a testük átveszi az irányítást az életük felett. A test igényei, sürgető szükségletei diktálnak. Fogalmuk sincs róla, hogy jószerivel beadták a kulcsot. David Levithan
7. Már függök tőle. Lassan, de biztosan rászoktam, és ha nem állítom le magam záros határidőn belül, olyannyira összefonódik a szívem az ő szívével, hogy a szó szoros értelemben vérezni fog, ha el kell válnom tőle.
8. Kell. Ma még kell. Holnap is. Egy hét múlva is. Egy hónap után is talán, de ha egy reggel úgy ébredek, hogy már nem kell... Akkor mihez kezdjek? Akkor hogyan szabaduljak meg tőle? Amikor már én kellek neki jobban, mint ő énnekem!... Most, amikor ő bizonytalan, most kell határozottnak lennem. Most, magammal szemben. Mert egy hónap múlva már ővele szemben kellene erősnek lennem. Megbántani, megalázni, vérig sérteni, hogy elmenjen. Szilvási Lajos
9. A legtöbbször azért nem adsz szabadságot a másiknak, mert félsz, hogy elhagy, ha kötnöd kell magadhoz, akkor már elhagyott, (...) valójában pedig, ha már ezen gondolkozol, te már elhagytad a szívedet.
10. Szükségtelen annyira félnünk a szakítástól. Valamilyen mértékben úgyis alkalmazkodunk az új helyzethez, jó eséllyel túléljük, és egy szép napon ismét szerelmesek leszünk. Dan Ariely