S ha a természet örök szála egyre Közönnyel orsóra csavarodik, S a lények harmóniátlan tömegje Bosszantó ricsajjá zavarodik, Ki léphet az egyhangú folyamatba, Megélesztve, hogy ritmikus legyen, S az egyest átfogóvá ki avatja, Mely gyönyörû akkordokkal üzen? Vajon ki szít vihart a szenvedélyből? Alkonypírból ki sző mélyebb jelet? S ki hint szirmot, mikor minden virág nől, Ahol a kedves lépeget? Dicső koszorúvá vajon ki fonja A borostyánt, mely magában fakó? Az Olympost egyesíteni ki fogja? Emberi erő, költőkben lakó!

Kapcsolódó idézetek

1. Az anyag szakadatlanul áramló folyó; a természet tevékenysége folytonos változásban nyilvánul meg, a végső ok ezer meg ezer fordulat szövevényében bujkál. Szinte semmi állandó nincs, s lábunknál tátong a múlt és jövő feneketlen, mindent fölfaló mélysége. Hogyne volna hát esztelen, aki ilyen körülmények között felfuvalkodik vagy szorong vagy jajgat, mintha valami akár egy ideig, akár tartósabban kellemetlenséget okozhatna. Marcus Aurelius
2. A természet könyörtelen; nem hajlandó visszavonni virágait, illatfelhőit, muzsikáját és napsugarát az emberi aljasság miatt; földre sújtja az embert az isteni szépség és a társadalmi ocsmányság ellentétével. Nem kegyelmez; az embernek el kell viselnie a pillangó szárnyának, a madárdalnak szépségét, el kell viselnie, hogy a gyilkosságok, a bosszúállás, a barbárság kellős közepén elébe toppanjanak a természet szent szépségei (...). Az ember tör, az ember zúz, az ember öl, az ember magtalanít; de a nyár nyár marad, a liliom liliom marad, a csillag csillag marad. Victor Hugo
3. Mennyi szép remény, és mind hamvába hol, Mennyi büszke tervünk, mind dugába dőlt, Mennyi butaságot hord hátán a föld, Mindnyájunk úrnője, a halál tudja jól. Van, ki untig játszik, táncol és dalol, Van, ki tehetséget mûvészetbe tölt, Van, ki szívszándékra szép álarcot ölt, Van, ki e világot megvetve szónokol. Hív ábrándok, eszmék, gondok tára vár, Természettől szülten ezerarcúan Tévelygünk e kusza, rövid életen, Hisz itt, a földön minden gyorsan elsuhan, És nem kísér soká a jószerencse sem. Egy marad örökké, mindig: a halál.
4. Nem az a boldog, akit a tömeg annak nevez, akihez özönlik a pénz; hanem az, aki minden javát a lelkében hordozza, szálegyenesen kimagaslik, eltapossa a bizonytalanságot, senkivel sem cserélne sorsot, embernek egyedül emberi oldalát értékeli. A természetet fogadja el tanítójául, az ő törvényei szerint formálódik, és úgy él, ahogy a természet előírta: biztos ítéletû, rendületlen, rettenthetetlen; megmozdíthatja valamilyen erő, de fel nem kavarhatja. Ha a sors hatalmas erővel a lehető legártalmasabb dárdáját röpíti felé, eltalálja ugyan, de nem sebzi meg. Lucius Annaeus Seneca
5. S a lélek! - ami gondol, és akar, Ohajt, és képzel, búsong, és örûl; Ez a világok alkotója bennem, S rontója annak, amit alkotott; A lélek! ami emberré teszen, Azt mondom annak, s még nem ösmerem. Vörösmarty Mihály
6. Mintha csöndes éjjel Sziporkázó fénnyel, lengő lángsörénnyel Sistergő üstökös tör az égi boltra, Mindent felriasztva, csillagfényt kioltva, Úgy rontasz szívembe, Hódítva s ott egy új világot teremtve! Új vágyak viharát ülteted beléje! Mintha torony dől be nyugvó tó ölébe, Felrázod álmából, fáradt közönyéből; Szétütsz s a sok régi bálvány mind leszédül! Nadányi Zoltán
7. Mindent alkot a természet, vagy nőttet, erősít, S melybe megint minden feloszolva beolvad. Titus Lucretius Carus
8. Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tûri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Márai Sándor
9. Figyelemre méltó az érzelmek hatalmas befolyása az emberi természetre. Lehet valaki bármilyen közönséges, mihelyt erős és igazi érzést fejez ki, a belőle áradó különös fluidum megváltoztatja arckifejezését, élénkíti mozdulatait, színessé teszi hangját. A szenvedély hatása alatt gyakran a legostobább ember az ékesszólás legnagyobb magaslatára lendül, ha beszédben nem is, de gondolatban, s olyan lesz, mintha valami tündöklő szférában lebegne. Honoré de Balzac
10. Minden túlzás egytestvér. E társadalmi szörnyûségekben megvan az a hatalom, ami az örvényeket jellemzi: magukhoz csábítanak bennünket, mint ahogyan Szent-Ilona csábította magához Napóleont; megszédítenek, elbûvölnek és mi a fenekükre akarunk pillantani, anélkül, hogy tudnánk, miért. Talán a végtelenség gondolata rejtőzik e szakadékok mélyén, vagy talán valami maszlag az emberi hiúságra, s nem érdekli-e minden az embert, mihelyt rá vonatkozik? Honoré de Balzac