Nadányi Zoltán

Istenem, de elcsöndesedünk, Ha mámoros főnk kijózanul. Lassankint de meglágyul a dac, S a szívünk, a szívünk tûrni tanul.

Uram, mért adtad e havat? sötét tetőkre szép havat? (...) Mért adtad e fehér havat? fehér karácsonyt és havat? (...) Angyali dunyhák pelyheit, gyémánt havat, cukor havat, vedd vissza e fehér csodát, mert fáj a szívünk s megszakad!

Hogy volt tovább, nem is tudom. Egyszer csak elmúlt az egész. Kiszállt belőlem az a láz, az a vad, gyilkos rettegés.

A lét titkát so`se kutasd. Éld a világod gondtalan`. Szeress, vigadj és sohse bántson, Hogy minden mért, mi célra van E titkokkal teljes világon.

Mi van tebenned és bennem mi van, Mi minket úgy vonz és úgy széttaszit? Miért keressük mohón, lázasan Egymás ajkát és egymás kínjait?

Mintha csöndes éjjel Sziporkázó fénnyel, lengő lángsörénnyel Sistergő üstökös tör az égi boltra, Mindent felriasztva, csillagfényt kioltva, Úgy rontasz szívembe, Hódítva s ott egy új világot teremtve! Új vágyak viharát ülteted beléje! Mintha torony dől be nyugvó tó ölébe, Felrázod álmából, fáradt közönyéből; Szétütsz s a sok régi bálvány mind leszédül!

Csak az a sok emlék ne volna! Miktől nyugodnunk nem lehet... Mik Õt mindig elénk idézik... És felszakítják a sebet...

A kezedet már nem adod, a szádat nem adod és a ruhámon nem hagyod az édes illatod.

Csak ez a csontot csavaró és véremet faló pokoli kín, csak ez maradt. Ez még tőled való.

Szép tarka madár volt a lelkem; Voltak ragyogó tollai: Reményekkel, vágyakkal telten Indult a nagyvilágba ki. De jöttek éleskarmú vércsék! Egymásután mind rácsapott. Tollait egyenként kitépték... Én meghaltam, halott vagyok...

Csókolj meg és szeress jobban és csókolva és szeretve végy öledbe és kezedbe, gyógyuljak meg illatodban.

Mintha ma minden Szomorúbb lenne... (...) Mintha a napfény Nem tündökölne... Mintha a szívem Meg volna törve...

Néha, néha nézz magadba, Állj meg egy-egy pillanatra, És gondold meg, hova mégy. Te, ki fennen jársz fejeddel, Büszke ember, ne feledd el: Esendő vagy, mint a légy.

Minden egyes könnycseppel, mit Hullatunk, Kevesebb lesz, folyton fogy a Bánatunk; S minden egyes szálló sóhaj Visz belőle valamit... - Hej, az idő, hej, az idő Tûrni lassan megtanít, Lassan-lassan megtanít...

Szemünket az éjhez edzve hallgattuk a szél szavát, a szél szavát; remegő szánk szólni nem mert s két szomorú, szerelemvert, ölelkező árva embert megölelt az éj s a vágy.

Csak nézek és találgatom, hol az én kedvesem. Álomban, ébren egyre csak keresem, keresem.

A két szemed szeretett legtovább, Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem.

Megálltam ma a télben, nem éreztem a szélben, hogy szeretsz.

Csak látni akarlak, Anyu, fényes csillag, látni, ahogy jössz, jössz, mindig jössz, ha hívlak.

De most megjártad, kedves, most az egyszer. Ezüsthálóval foglak meg, nem menekszel. A csillagos ég hálójába foglak, nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.