Sóhajtottam, és becsuktam a szememet. Elkezdtem számolni a birkákat. Jöttek tömött sorokban, én számoltam őket, néha eltévesztettem, ekkor újrakezdtem, és ezen mindig sikerült annyira felhúznom magam, hogy az álom elillant a szememből.

Kapcsolódó idézetek

1. Behunytam a szemem, megpróbáltam fölidézni annyi elveszett szépséget, amennyit csak tudtam. Közelebb húztam őket, beléjük kapaszkodtam. Közben mindvégig tudtam, milyen röpke az életünk. Murakami Haruki
2. Legalább álmaim voltak, amelyeket féltve őriztem a szívem mélyén, de a valóság kőfalába ütközve ezek is szétzúzódtak, ezer darabra törtek: lehajoltam, összegyûjtöttem valamennyit, és most végtelen türelemmel rakom őket újra össze. Visszaadom nekik régi fényüket, és szárnyakat is adok nekik, hogy megtanulhassanak repülni, s lassan-lassan felemelkedhessenek a magasba, egészen addig, mígnem talán még azt a kőfalat is átrepülik, és egyszer csak ott lesznek odaát, azon a helyen, ahol az álmok megvalósulnak, először gondolatok alakját öltik, majd tervekké állnak össze, végül pedig konkrét tényekké válnak.
3. Minden egyes alkalommal, amikor nevettem vagy mosolyogtam, arra kellett gondolnom, hogy hányszor fogok még sírni ugyanezzel a szájjal és szemmel. Aztán a szemem egy szép napon csukva marad, és mások fognak sírni meg nevetni, de akkor én már a föld alatt leszek. Janne Teller
4. Ültem mellette az ágon, arcába néztem, de ilyen közelről, és mindenféle történetet meséltem neki. S neki nevetnie kellett, hátraszegte fejét, szemét lehunyta, s én odasuttoghattam mindent a füle mögé, nagyon halkan, a tarkójánál volt a szám, ahol a legtöbb kis pihe volt. Ilyen s hasonló álmokat láttam hetente többször. Szép álmok voltak - nem panaszkodhatom -, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.
5. A sorsom eldőlt, így visszagondolva, akkor már tudhattam mindent, de én igyekeztem vak lenni, és abban hinni, aminek a belső hangom teljes határozottságával mondott ellent. Ilyen a valódi remény talán, vak és hamis, nem engedi láttatni az elkerülhetetlent.
6. Létezett valaha egy időpont, ami elválasztotta az azelőttöt az azutántól. Az egyik oldalra került minden szép és jó - egy álom, amihez az ébrenlét pillanataiban nem férkőzhettem.
7. Én ugyanazt a fájdalmat éreztem, csak nem tudtam kimondani, a szavak bezárt ajkaimnak ütköztek, és ott maradtak foglyul esve összeszorult torkomban. Csak néhány emlékfoszlány taszigálta egymást a fejemben, soha nem teljes emlékek, és rögtön mások ugrottak a helyükbe, mert nem lehet visszaemlékezni egy egész életre egyetlen éjszaka alatt.
8. Bámultam a semmibe, és feladtam a küzdelmet magányosságommal szemben. Sötét párnába burkolt. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogy lezuhanok egy hangtalan, képtelen helyre. Mellembe szívtam csendességét, aztán kinyitottam a szájamat és némán sikítottam. Egy kiáltással kieresztettem magamból szenvedésem intenzitását, anélkül, hogy egy árva hangot hallattam volna. Addig ömlött belőlem, míg semmi nem maradt, csak forma nélküli létem, a bennem élő egyedüllét érzésébe burkolva.
9. Olyan boldog voltam, amikor először láttam. Aztán egyszerûen kicsúszott a kezem közül. Elvesztettem az életem (...). Nem éreztem az étel ízét, amit a számba vettem. A víz nem oltotta a szomjamat. Amikor újra láttam, a szívem hevesebben vert. Miatta új életre keltem.
10. Ahogy egyre jobban magához tért az álmából, egyre inkább fájdalmasabbá vált a tekintete. Akkor egyszer hallottam meg, ahogy egy emberi szív megtörik.