Janne Teller

A jövő olyan lesz, amilyenné alakítjuk.

Minden egyes alkalommal, amikor nevettem vagy mosolyogtam, arra kellett gondolnom, hogy hányszor fogok még sírni ugyanezzel a szájjal és szemmel. Aztán a szemem egy szép napon csukva marad, és mások fognak sírni meg nevetni, de akkor én már a föld alatt leszek.

Ha lehúzom a függönyt a szemem mögött, és azt képzelem, hogy sakál vagyok a sivatagban, és egész nyáron nem ehetek mást, akkor bármit le tudok nyelni.

Néha a saját szívemben sincs elég hely magamnak.

Vannak dolgok, amelyek most-vagy-soha alapon mûködnek.

Ha hinnék Istenben, hálát adnék neki az internetért.

Ez a harag. Ami belebújt a testembe, a bal karom tövéből a bal kézfejemig haladva, elérve a körmökig, igen, ott kezdődik, a körmöknél, ott is végződik, kígyózik tovább a combokba, egyszerre a bal és a jobb oldalon, kúszik, összegabalyodik a harag, s érzem, ahogy egyre szorosabban körülfonja a térdemet, a bokámat, a lábujjaimat, pedig szükség lesz a lábujjaimra, ha rohanni akarok.

Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, akkor is, ha nem szabad.

Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. Akik tudják, hogy gyalázatos dolgokat tesznek, és mégis megteszik. Vannak emberek, akik hazudnak és becsapnak és átvernek másokat azért, ami az övék, és ezt előre tudják és megtervezik, és nem törődnek a gonoszsággal, amit elkövettek.

Mit számít, hogy szellőrózsának vagy kutyatejnek hívják-e: úgy néz ki, ahogy kinéz, és az, ami, akárminek nevezik is.

Az íráshoz valószínûleg kicsit őrültnek kell lenni.

Sokszor az az érzésem, mintha egy másik által épített kártyavárban lennék; s bár én másképp raknám a kártyákat, nem én döntök.

A szavak csupán a valóság csúcsai. (...) Mint egy jéghegy, ahol a szavak a látható rész, és a jéghegy megiscsak abban a pillanatban látszik ki, ahogy kimondtam a szót.

Ez az, ami annyi időbe telik. Megtalálni azt az egyetlen módot, ahogy a Minden szavakba önthető.

Azokat, akik sajnálják magukat, nem lehet sajnálni.

A gondolatok jönnek és mennek; némelyikhez még időben megtalálom a szavakat, némelyik meg eltûnik, mire odaérek. Ilyenkor nincs más hátra, mint abban reménykedni, hogy visszatérnek. Hogy ne bosszankodjam, kitaláltam egy szabályt: ha elég fontos gondolat volt, akkor úgyis visszatér.

Amit még nem írtam meg, arról nem beszélek. (...) A szavak, melyek elhagyják a szánkat, csupán egydimenziós vonalak, nincsenek sorok, melyek közé beférkőzhetne az élet.

A legtöbb szó, amit kimondunk, semmitmondó. Vagy már úgyis mindenki tudta, amiről szó van, vagy senkit nem érdekel.

Nem minden kérdésre van válasz, de a körüljárást, a válasz hiányát is meg lehet találni a sorok között, mint egy kérdést, amely a saját magára adott válasz lett.

Vannak napok, melyek gumiszerûen elnyúlnak. Egy lépés előre, kettő hátra. Így sehova se jutok, csak az ágyamba végül.