Ugrás a tartalomra
Sok gyerek szenved ilyen kényszerbetegségben. Olyasmiket csinálnak, amiket maguk sem értenek. Hiába mondjuk nekik: - Tehetsz bármit, de ne rajzolj a falra. Erre a papírra rajzolhatsz. Ebbe a könyvbe is. Vagy bármely másik felületre. De ne rajzolj, írj vagy színezz a falon. - Õk egyenesen a szemünkbe néznek, és azt felelik: - Értem. - Tíz perccel később már a falra rajzolnak, mi meg éktelenül kiborulunk. - Mi a csudáért rajzoltál a falra? - A gyerekek pedig ránk néznek, és ténylegesen gőzük sincs, miért tették. Tisztán emlékszem erre az érzésre gyerekkoromból. Ahányszor megbüntettek - mondjuk, az anyám kiporolta a sejhajom -, azon tanakodtam közben: miért csináltam ezt? Tudtam, hogy nem szabad. Szólt előre. Az elfenekelés után pedig megfogadtam: mostantól jól fogok viselkedni. Soha többé nem csinálok semmi rosszaságot az életemben, soha, de soha, de soha, de soha - és hogy ne felejtsem ezt el, gyorsan felírok magamnak egy emlékeztetőt a falra... azzal fogtam egy krétát, onnan folytattam, ahol abbahagytam, és nem értettem meg az okát.
Kapcsolódó idézetek
-
Ha egy anya szemével nézel, látod, hogy minden gyereke előbb-utóbb fejjel megy a falnak. És a legnehezebb, hogy ezt hagynia kell. Mi mást tehet? Ráadásul tudja, hogy nem a bátortalan, hanem a "falnak menős" gyerek valósítja meg igazán önmagát.
Müller Péter
-
A gyerekek ritkán mutatják meg a kiszínezett képeket a szüleiknek vagy más felnőtteknek. Ennek feltehetően az lehet az oka, hogy ezek a rajzok nem a gyerekek alkotóerejéről tanúskodnak, épp ellenkezőleg, a legrosszabb jellemvonásaikat emelik ki: a lustaságot és a dolgok mélyére való hatoláshoz szükséges bátorság hiányát.
Dorthe Nors
-
Azt szeretem a rajzolásban, hogy amikor rajzolsz, olyan, mintha az egész világ megszûnne létezni körülötted. Csak te vagy, a papírlap, meg a ceruza, esetleg még a halk klasszikus zene a háttérben, vagy ilyesmi, de igazából azt nem is hallod, mert annyira belemerülsz abba, amit csinálsz. Amikor rajzolsz, nem érzékeled az idő múlását, sem azt, ami körülötted történik. Mikor igazán jól megy a rajzolás, megeshet, hogy leülsz egykor, fel sem nézel egészen ötig, és még csak fogalmad sincs, hogy mennyi idő telt el, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmedet, annyira magával ragad, amit alkotsz.
Semmi, de semmi sincs a világon, ami ehhez fogható. A filmek? Az olvasás? Nem igazán. Ha csak a történet nem valami hihetetlenül jó. De ilyen igazán kevés van. Amikor rajzolsz, akkor a saját világodba kerülsz, a saját alkotásodba. És nincs annál jobb világ, mint amit te alkottál magadnak. Ezért van, hogy amikor elmerülsz egy rajzban, és valami történik, ami kizökkent abból a világból, az százszor olyan bosszantó, mint ha a matekleckédet csinálod, vagy ilyesmi, és a nővéred beront a szobádba, hogy kölcsönkérjen egy hajgumit, vagy mit tudom én. Amikor rajzolsz, és valaki aközben zavar meg ezekkel, hát azt hiszem, az a valaki még azt is megérdemelné, hogy kinyírják.
Meg Cabot
-
A gyerek gátlás nélkül váltja tettre a vágyait. Ha megharagszik a macskájára, azt mondja: "Megöllek", és fejbe vágja kalapáccsal - aztán majd a szíve szakad meg bánatában, hogy a macska nem támad fel! Sokszor megesik, hogy a nagyobb gyerek kiveszi csecsemő testvérét a gyerekkocsiból, és meg akarja fojtani, mert az áll a figyelem központjában, vagy mert nem hagyja őt békében játszani. A gyerek már kiskorában tudja, hogy ezt "nem szabad" - vagyis, hogy büntetést kap érte. Később már érzi is, hogy rosszat csinál. De az a gyanúm, hogy némelyek erkölcsileg éretlenek maradnak.
Agatha Christie
-
A félelem (...) tanít, csakhogy mire? Hogy engedelmeskedj annak, amivel nem értesz egyet. Ha pedig engedelmeskedsz annak, amit gyûlölsz és megvetsz, akkor magad is azonosulsz vele. Akkor nem menekülhetsz meg a félelemtől. Csak egy dologtól féljen a gyerek, arra kell nevelni: a lelkiismeretétől. Az ilyen félelem, (...) bátor félelem. Ha aztán a gyerek felnő, és az élet gyáva félelmet ébreszt benne, az beleütközik a bátor félelembe, mint valami kőfalba, és meghátrál.
Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko
-
Ha félek, magamhoz húzom a félelmem tárgyát. Megjelenik. Azzal festem a falra, hogy elgondolom, hogy teret engedek neki, hogy az aggodalmammal, a pesszimizmusommal magam éltetem.
-
Rajzolni annyi, mint utat törni egy láthatatlan vasfalon át, amely elválasztja azt, amit érzel, attól, amire képes vagy. És hiába ütöd akármilyen erővel a falat, azzal nem érsz semmit. Lassan, türelmesen, reszelővel kell átvágnod magad.
-
Mi, gyerekek túl sokáig tûrtük a csitítást, a hazudozást, a sarokba állítást. És mindezt minek? Hogy mi is beálljunk a sorba, mint ti. Hogy ne legyenek elképzeléseink, vagy ha mégis lennének, ne legyenek komolyan véve. Ránk akarjátok erőszakolni a terheiteket, amikor mi semmi mást nem kérünk, csak szabadságot. Hagyjatok minket beszélni, mert ha most nem teszitek, idővel mi is ugyanolyan vigasztalhatatlanná válunk, mint ti.
Borda Réka
-
Szabad vagyok a választásra, szüleimnek letudva az, amivel tartozom nekik, amiért fölneveltek, etettek, ruháztattak, iskolába-egyetemre járattak... Betöltöttem az álmukat: okleveles mûvész lett a lányuk. De mihez kezdek ezután? Ha tovább játszom ezt a szerepet, akkor minden kezdődik elölről... Szakítani kellene, erő kellene, éltető levegő, bátorság... (...) Talán most ki tudnám vívni függetlenségemet, ahogy azt már gyermekkoromban annyira szerettem volna, amikor mindent szigorúan előírtak: mit játszom, kivel állok szóba a gyermekek közül, hánykor fekszem, mennyit tanulok, reggel vagy este iszom-e meg a csupor tejet, ki kísér haza a tánciskolából, milyen ruhát varrnak nekem... És ez így ment mindenben, a végtelenségig. Szófogadó kis rabszolga voltam, aki csak néha lázadt föl, akkor is nyafogva, akár a beteg macska, mely állatot különben szívből utálok. De most ennek szeretnék véget vetni, felnőttségem jogán. Hogy valóban szembenézhessek azokkal az akadályokkal.
-
A gyerekek nap mint nap éreznek hasonlót. Dühbe gurulnak, s azt mondják apjuknak-anyjuknak: "Gonosz vagy! Utállak! Bárcsak meghalnál!" Az anyák - mint értelmes, józan teremtések - nem veszik zokon, oda sem figyelnek. Ám mikor felnövünk, még mindig gyûlölhetünk ugyan, de már nem akarunk gyûlöletből ölni. Vagy ha mégis... nos, akkor börtönbe kerülünk.
Agatha Christie