Ugrás a tartalomra
Utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember éppen csak gyönyörködik abban, ami arra való. Néhány dolgot megjegyez magának, egészen rendszertelenül és minden értelem híján s igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindig lát valami újat és mindig elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a múltba.
Kapcsolódó idézetek
-
Utasnak, szinte szüntelenül úton lévő vándornak lenni, sokan azt mondják, tágra néző, mélyet lélegző, merészen kíváncsi, szabad életvitelt jelent, azaz a boldog életet magát jelöli - föltéve, hogy e vándorlást senki, semmi nem gátolja, de nem is kényszeríti. Mások - s mindjárt megjegyezzük: jóval többen - a boldogságot inkább a vándorutakat követő letelepedéstől remélnék. Merthogy a kereső bolyongást, úgymond, mikor az ember újra csak újat óhajt látni, és ismeretlent vágyik nap mint nap tapasztalni, a nyughatatlan, ifjú lélekhez vélik jobbára illőnek, míg ellenben az érett felnőttkor örvendetes beteljesedésének titkát inkább az olykori utazásokkal színesített helyben maradásban látják.
Závada Pál
-
Az élet utazás, melyet sokkal jobb egy társsal az oldalunkon megtenni. A társ persze szinte bárki lehet. Egy szomszéd az utca túloldaláról vagy a férfi az ágy másik feléről. A társ lehet egy anya, telve csupa jó szándékkal, vagy egy gyerek, aki mindig rosszban sántikál. Mégis minden jó szándékunk ellenére néhányan útközben elveszítjük a társunkat, és akkor az utazás elviselhetetlenné válik. Tudják, az ember sok mindenre teremtetett, de arra, hogy magányos legyen, biztosan nem.
-
Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csúnya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sûrûből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.
Wass Albert
-
Utazni annyi, mint kitenni magunkat a kísértésnek. Az utazás felszabadít: csak megyünk, sosem tudjuk, kivel találkozunk, mit csinálunk - hát ezért félek tőle.
-
Utazni csupa gyönyörûség volna (...), ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk.
Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok.
Hans Christian Andersen
-
Elindult a vonat, mit is tehet ilyenkor az utazó... Áll a vonatablakban, szeretet önti el és szomorúság. Az utazásnak számomra mindig is ez volt a legszertartásosabb pillanata: elhagyni a várost... Elhagyni kicsit az életet.
Schäffer Erzsébet
-
Semmitől nem fut úgy az idő, s nem rövidül meg úgy az út, mint ha valamilyen gondolat lenyûgözi egész mivoltát, egész lelkét annak, aki gondolkodik. A külső lét ilyenkor szinte alvás csupán, s ennek az alvásnak álma az a bizonyos gondolat. Hatására az idő elveszti tartamát, a tér elveszti kiterjedését. Elindulunk valahonnan, megérkezünk valahová, csupán ennyit tudunk. Bejárt utunkból az emlékezet csak valamiféle homályos ködöt fogad be: számtalan elmosódó kép úszik benne, fák, hegyek, tájak.
Alexandre Dumas
-
A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.
Márai Sándor
-
Az emberek folyton utaznak, egyik helyről a másikra, azzal az elvárással, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is jól fogják ott magukat érezni, csak amiatt, hogy egy másik helyén vannak a Földnek; ahelyett, hogy a saját belső tájaikat járnák be, aminél izgalmasabb és érdekesebb utazás nincs a világon. Kívül keresik azokat az élményeket, amikre csak belül találhatnának. Nincs szükségem arra, hogy máshová menjek, ha jól akarom magam érezni. Nem vonz egyetlen gyönyörû épület sem, ha melletted lehetek. Magamon kívül csak egy érdekesebb felfedeznivalót tudok: téged.
Ara Rauch
-
Számomra csak az olyan utakon való haladás létezik, melyeknek van szívük, bármely út lehet, melynek van szíve. Ott utazom én, és az egyetlen, aminek értelme van, az út végéig haladni. Ott utazom én, és lélegzet-visszafojtva csak nézek, nézek.