Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok, lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok, már tudom, semmi sem volt igaz, már tudom, illúzió volt minden, nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen. Most már szinte mindegy, mit írtam akkor, mit éreztem éppen, már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.

Kapcsolódó idézetek

1. Nem voltak kérdések, nem volt holnap. Csak mi ketten léteztünk. Hálás voltam a sorsnak, hogy rád találtam. Olyan ösztönösen, olyan tisztán szerettelek. Aztán mégis el kellett, hogy veszítselek. Iszonyatosan fáj a hiányod. Bármi, amit nélküled teszek, csak pótcselekvés, hogy elteljen az idő. Már soha többé nem fogok tudni úgy mosolyogni, mint ahogy rád.
2. Mikor utoljára láttalak, csillogtál, úgy fájt, hogy nem vagy az enyém, most lopva nézlek, és látom, hogy nincsen mit sajnálnom. Heaven Street Seven
3. Mindent máshogy látsz, mindig máshol jársz, mint én. Az utunk eltûnt rég, az összes emlék szép, a miénk. De minden perc, mit éltem veled, tudd, már részem, a miénk. A mosoly rajtad még pont olyan, mint rég, csak már nem az enyém.
4. Ha rám gondolsz, Ha megcsókolsz, Ha megbántasz, Mosolyoddal kárpótolsz. Ha nincs tovább, Ha nincs már több, Egy lap őrzi emlékül, Mit is rejt a könny. Children of Distance
5. Minden elmúlt. Elmúlt a jó és elmúlt a rossz is. Elmúlt a bûn és elmúlt az erény is. Minden elmúlik. (...) Már csak azt kívánom, hogy reggel nekem is keljen fel a nap, és este előlem is bújjon el. Cserna-Szabó András
6. Nem kívántam már a halálát, nem akartam ordítani a fájdalomtól, ha a hiányát éreztem minden egyes szívdobbanásomban. Eljött a nap, amikor egészen egyszerûen nem akartam én már semmit. Nem bántam, ha nélkülem boldog. (...) Már nem úgy élt bennem, mint az egyetlen, a csodálatos, aki életem minden pillanatát meghatározza. Talán ekkor jöttem rá arra is, hogy nincsen egyetlen. Mert az egyetlen csak ő lehetett volna. Tomán Edina
7. Megosztottuk egymással az álmainkat, és rengeteg tervünk volt. (...) Ma már úgy érzem, mintha egy rossz, de múló álom lett volna. Hogyan lehetséges, hogy két ember egymásba szeret, s olyan sok mindent megosztanak egymással, aztán ez az egész szinte egyetlen éjszaka szertefoszlik.
8. Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. (...) Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, (...) hanem azt az álomszerû érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak. Márai Sándor
9. Kérdés, szerelem volt-e ez tényleg. Az volt. Mert fáj. Mindegy, most nincs más hátra, mint hordozni (...) a gyászt, tûrni a fájdalmat csöndben és titokban. Elmúlik. (...) El szokott múlni.
10. Semmit sem adtál, csak azt a percnyi sírást. (...) Ennyi maradt. De ez megmaradt, egyedül igaz bizonyítékként, hogy ami elmúlt, nem semmi volt, hogy az érzéseknek súlya volt, szépsége volt, lángja volt. Ez a kis kivetkőztető, hangtalan sírás, ez az, amire élesen, tisztán emlékezem, a szétnyomott nedvességre az arcodon. Bánat futott át a földön: valami történt. Létezett valami, aminek minden más jele bizonytalanná oszlott a messzeségben, az időben, de hogy akkor, utoljára, utolsó percben csupán, miután oly hosszú ideig bizonygattuk magunk és a másik előtt, hogy vége, nincs semmi már, nincs értelme, minek volt, miért kellett találkozni és álmodozni, hogy végül akaratlanul, akarat ellen mégis áttört a sírás, a bizonyíték. (...) Sírtál, és tudom, értelme volt a "semminek".