Ûzött a gyönyör, mely fosztogat, A rontás volt tündöklése. Eljátszottam ifjúságomat, Kellett a nők ölelése, Ám hûtlenség tőrdöfése Okán csaknem a sírba estem: Kész vagyok a vezeklésre. Istenem, mért hagytál el engem?

Kapcsolódó idézetek

1. Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám? Most arcomat a könnyek sói mossák. Milyen szánalmas is, aki ily hányatott, Akit az ifjúság ráncokkal megrakott, Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban És csak egyet hagyott: maró bûnbánatot. Mihail Jurjevics Lermontov
2. Ha már elvetted ifjúságomat, Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt, Ha rámfújtál és lángom kialudt, Fújd szét, uram, a megmaradt hamut! Falu Tamás
3. Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe, Testem főldbe vágy. Csokonai Vitéz Mihály
4. Jókedvûen, teli tüdőből, harsogó nevetéssel kell búcsúzni az ifjúságtól, mint aki megbízhatatlan útitárstól szabadul meg. Ezt kell mondani. (...) Nem is volt olyan jó ifjúnak lenni. Zavar volt, köd, vágyakozás, tájékozatlanság, hamis fogalmak, még sokkal hamisabb képzetek, vágy és félelem, hogy elmaradunk a nagy versenyben. S mikor karjaink között tartottunk valakit, mennyi félreértés! S a félelem, hogy elmulasztjuk a Másikat, aki igazibb! (...) Nem, az ifjúságtól sajnálkozás nélkül lehet búcsúzni. Lázállapot volt ez, megható és gyöngéd önkívület. Márai Sándor
5. Ahogy a szerelmes lángoló szerelmétől vezetve, hátra sem nézve, ledobva mindenét meztelenül siet társa karjai közé, az isteni szeretet tüzétől ûzve mi is mint ócska göncöket hagyjuk magunk mögött mindazt, amiért mások verejtékes munkával törik magukat: rang, cím, vagyon, elismerés, méltóság, mert az igazi szabadságra vágyó ember mindent elenged, mi elválaszthatná kedvesétől. Hiúság, kapzsiság, hírvágy mind-mind kolonc, mely a szárnyalásunkat lefogva elvegyít a föld sarával, és életünket halott dolgok múzeumának őrzőjévé teszi. Böjte Csaba
6. Úgy szomjaztam a tisztaságra, mint a homok a vízre. Nem tudom, mikor rontottam el. Tartom befelé a tükröt és iszonyodom. Ez vagyok én! Oszlophoz kellene kötöznöm magamat, hogy megerősödjön a gerincem! Nagy István Attila
7. Talán erőm volt kevesebb, vagy célt tévesztettem? Lehet, elhibáztam az életet. Amikre vágytam egykoron, idézni is pironkodom. (...) Fáradt vagyok halálosan, hitem, reményem veszve van, te könnyíted csak lelkemet, gyermeki szép emlékezet.
8. Gyûlöltem, mert nekem megadatott, míg ő a hideg földbe kényszerült. Gyûlöltem, mert élveztem, ahogy a forró víz átmelengeti fáradt testemet. Gyûlöltem az életet, amikor ő már halott volt.
9. Hûséges társam, szerelmem, apám, gyerekem, szerelmesem, miért hagytál el erre a pusztító magányra? Isten, Isten, ha vagy. Mit vettél el! Hát nem láttad, milyen boldogok voltunk? Szabó Magda
10. Amikor az Istent elhagyta az ember, akkor a szeretetet is elhagyta. Ezért képtelen boldogan élni. Ezt az elveszett szeretetet keresi, és ha nem találja meg, be nem vallott nyomorúságában pótolni igyekszik az ûrt. Amit hiányként magában hordoz, azt mással akarja helyettesíteni. A pótszerek egész raja veszi körül: alkohol, pénz, szenvedélyek, élvezetek, mámor, amelyek mind illúziónak bizonyulnak, az embert kielégíteni nem tudják, mert az embernek nem valami hiányzik az életéből, hanem valaki. Maga a szeretet, az Isten. Az ember éltető elemét hagyta el, amikor az Istent elhagyta. Láttál-e már halat szárazon? Még lélegzik, kapkod levegő után, egy darabig még kínlódik, míg végül kimúlik. Ez az ember sorsa is. Előbb vagy utóbb, öregen vagy fiatalon megfúl szeretet hiányában. Isten az embernek nem ezt a sorsot szánta. Ha kiestünk éltető elemünkből, vissza lehet kerülni oda ismét.