Téma
Katonatiszt idézetek
-
A cselekedeteinket irányító késztetések beíródtak legbelsőbb struktúráinkba - mint emlősnek, vadásznak, társas lénynek: az értelem megvilágítja ezeket a kapcsolatokat, de azoknak nem az értelem a forrásuk. Elsődlegesen nem eszes lények vagyunk. Azzá talán csak válhatunk, többé-kevésbé, másodlagosan. Első fokon az életösztön hajt bennünket, az éhség, a szeretni vágyás, az az ösztön, hogy megtaláljuk helyünket egy emberi közösségben... a második szint még csak nem is létezik az első nélkül. Az ész dönt az ösztönök között, de úgy, hogy magukat az ösztönöket használja a döntéshozatal elsődleges kritériumaként. Carlo Rovelli
-
Az emberek különbözőképpen viselkednek, amikor dühösek. Van, aki beharapja az ajkát, elvörösödik, talán még ökölbe is szorítja a kezét, de nem szól egy szót sem, hanem haragját visszafojtja. Mások szabad folyást engednek mérgüknek, kiabálnak, vagdalkoznak, és már azzal sem törődnek, ha igazságtalanok a másikkal szemben. Pedig nem volna szabad igazságtalanságra igazságtalansággal válaszolnunk. (...) Függetlenül attól, hogy ki milyen képet alkot rólam, hogyan szidalmaz, vagy éppen túlzottan dicsér, én az vagyok, aki vagyok, és ezen senki a világon nem tud változtatni, csak én magam!
-
Nem hiszek semmiféle túlvilági lényben. Szerintem ha game over van, nincs már semmi, totál vége mindennek, nincs bónusz, másik élet, semmi; szerencsére, mert nem akarok egy rakás szentfazék között a mennyben lődörögni, és aberrált bunkók között a pokolban sem lennék szívesen, hogy egy lejárt szavatosságú avokádómártásért bunyózzunk az örökkévalóságig, és végképp rühellném, ha kutyaként vagy Buddhaként születnék újjá.
-
A nők többsége csendben tûr, csak szenved, a semmiért adja oda magát, és mindennap némán imádkozik azért, hogy a sok-sok csalódással, megaláztatással töltött perc és óra egyszer értelmet nyerjen és legalább egy kicsit visszakapjon abból a sokból, amit önzetlenül adott. Ám ezek a nők soha nem merik ténylegesen benyújtani a számlát és kikövetelni maguknak az élettől, a férjüktől, a fiújuktól, a szeretőjüktől azt, ami nekik járna. Elfojtják az érzéseiket, különösképpen a dühüket, megfosztják önmagukat az alapvető szükségleteiktől. Megalázkodnak, lassan elvesztik egyéniségüket, és egyszer csak azt veszik észre, hogy elszállt felettük az idő és közben csak egy másodperc erejéig voltak boldogok. Mindenüket odaadták, de közben folyamatosan éheztek.