Téma
Kudarc féle idézetek
-
A félelem nem ellenség, bár sok spirituális tanító ezt mondja. "A szeretet ellentéte", vagy: "befagyott öröm". Valójában a félelem az őr, biztonságos helyen tart minket, melyben növekedünk; még azt is mondhatnánk, hogy a félelem ajándék. Később aztán, ahogy növekszünk, a félelmek, melyek egykor védtek, a korlátainkká válnak, és arra vágyunk, hogy megszülessünk. Ez elkerülhetetlenül megtörténik. Bízz most magadban, és így bízni fogsz akkor is, amikor a vágyad arra indít, hogy a régi félelmeiden túlhaladva belépj egy nagyobb, fényesebb birodalomba. Charles Eisenstein
-
Õszintén szólva én jobban félek attól, hogy szegényebb leszek lelkileg, ha valamit nem próbálok ki, mint attól, hogy mi lesz, ha kipróbálom? Engem jobban zavar, hogy korlátot állítok magamnak, mint az, hogy az újdonságban benne van a kudarc lehetősége. Ha nem próbálom ki, soha nem fogom tudni, hogy képes vagyok-e rá, vagy sem. Marie Clarence
-
Sokan gondolják, hogy a türelem a gyengeség jele. Szerintem ez tévedés. A gyengeség jele sokkal inkább az ingerültség, a düh. A türelem, a higgadtság pedig az erőé. Például, ha vitatkozik valaki és a véleménye józan érveken alapul, akkor végig nyugodt, magabiztos lesz, még mosolyogni is tud, miközben érvel. Ám ha az érvei hibásak, akkor lassan elveszíti a tekintélyét, majd a türelmét is, dühbe gurul, aztán már csak képtelenségeket beszél. Az emberek ritkán jönnek méregbe, amikor biztosak a dolgukban. A düh leggyakrabban a zavarodottság jele. Tendzin Gjaco
-
A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. (...) A nyugtalanság állapotát kitûnően fejezik ki e szavak: majd elválik. (...) Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel az ember: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik. Victor Hugo
-
Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltû; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan - és minden más félelem... igen, a félelmek. Rainer Maria Rilke