Rainer Maria Rilke

Te, ki már az emlékeken túl létezel, Érd el vágyaid határait! Testesíts meg! Lobbanj fel lángként és alkoss nagy árnyakat, melynek részévé válhatok.

Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe.

Szeretnék valakit becézni, ülni és lenni valakivel, téged szeretnélek dallal igézni és álomba ringatni el.

Maradj nyugodtan, amidőn az asztalodhoz ül az angyal, kezed simítsa félre halkan a ráncokat a teritőn.

Ah! csábító szerelmek kínjai sodortak felém napot, éjszakát - egymáshoz futni vagy kisiklani: örömmel egyik út sem itat át.

Most arra vágynék, hogy ne legyen arcom, legyek olyan, mint egy összegömbölyödött sün, amelyik este kel csak útra az utcai árkokban, óvatosan felkapaszkodik a parton, és a csillagokba dugja szürke orrát.

Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk, s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy összetiporjon. Iszonyu minden angyal.

Nézz szembe önmagaddal az éjszaka legsötétebb óráján, és tedd fel magadnak a kérdést, vajon belehalnál-e, ha többé nem írhatnál. Nézz a szíved legmélyére, ahol megtalálod a választ, és kérdezd meg magadtól őszintén: "Muszáj írnom?"

"Alkotónak lenni, nemzeni, teremteni" - ez a gondolat mit sem érne a világban való nagy, folytonos igazolódása nélkül, semmis lenne az állatokból és tárgyakból kizengő ezer szólamú beleegyezés híján - és élvezete is azért oly leírhatatlanul szép és gazdag, mert milliók nemzésének és születésének öröklött emlékezetével telítődött.

A testi gyönyör érzéki élmény, éppen úgy, mint a tiszta szemlélet, vagy a tiszta érzés, amellyel egy szép gyümölcs tölti el a nyelvet; nagy, véghetetlen tapasztalatunk ez, és tudást nyújt a világról, minden tudás teljességét és színe-javát. És nem az a rossz, hogy elfogadjuk - az a baj, hogy úgyszólván mindenki visszaél vele, elpazarolja, élete fáradt perceiben izgatószerül és szórakozásul használja fel, s nem erőgyûjtésül a legmagasabb feszültség pillanataihoz. Hiszen az emberek még az evésből is valami mást csináltak: az egyik oldalon ínség, a másikon bőség tette zavarossá ennek a szükségletnek a tisztaságát, és ugyanilyen szomorúvá vált minden mély és egyszerû létszükséglet, amelyben az élet megújul. De az egyes ember a maga számára megtisztíthatja, és élhet tisztán.

Egy emberi lény szerelme egy másik emberi lény iránt: talán a legnehezebb feladat, amely ránk van bízva, alapvető feladat, végső próba és bizonyság, megmérettetés, amelyre minden más vizsga csak előkészület.

Minden, ami szörnyû, a szeretetünkre éhes.

Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk? Felfûzném ismét, de mit érne: hiányzol, biztos csat, hogy meg tudd őket tartani, Kedves.

Havat terel a szél az erdőn, mint pehely-nyájat pásztora. S néhány fenyő már érzi sejtőn, miként lesz áldott-fényû fa.

A szerelem lényege, hogy két magányos lélek köszönti, megérinti és megvédi egymást.

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem - hallod-e: zúg... Ugye, a magányost, bármije rebben, figyelik a dolgok: hogy mire jut? Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám, zaj ez is, mire megközelít. Hallod-e, kedves, újra kinyitnám... ...de mért nem vagy itt?

Érzésem szerint a házasság nem arról szól, hogy az összes határ ledöntésével gyors közösséget hozzunk létre, sokkal inkább az a jó házasság, amelyikben mindegyik a másikat teszi meg egyedülléte őreként, és így a másikat az adható legnagyobb bizalommal tiszteli meg.

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.

Itt áll a gyámoltalan virág és virulni akar; ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van: a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át, a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet, no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák. Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.

Egyszer talán úgy volt, ahogy a régi mesékben áll, a tavasz: "Fény és szerelem és élet". Aki ebben még hisz, az magának hazudik.