Téma
Nagynéni idézetek
-
A jó postás törődik a címzettek lelkével is: a nyugdíjas nénikékkel elbeszélget az időjárásról; az otthon lévő anyukák elmesélhetik neki, milyen rosszul aludtak, mert a legkisebbnek már megint jön egy foga; a kutyákkal pedig szintén kénytelen jó kapcsolatot kialakítani - hol fültővakargatással, hol uzsonnája egy részének feláldozásával. Molnár Krisztina Rita
-
Anyuka Apukára néz, és Apukát látja, és Apuka Anyukát látja a nap majdnem huszonnégy órájában. Hiába néz Anyuka a férfira, akit szeret, vagy nem látja, vagy éppen nincs ott, és tudja, hogy ez fordítva is így van. Nehéz elkapniuk egymást a gyerektekintet kereszttüzében. Anyuka anyukát látja, ha belenéz a tükörbe, vagy ha belenéz mások szemébe. Nem látja a nőt, gyerekkéznyomok vannak az arcán, a karján, az egész testén, úgy takarják be, mint egy vékony, de elszakíthatatlan fátyol, Apukák számára láthatatlanul. Véd és eltüntet, ez jó egy ideig, aztán Anyuka leszedné már a védőfóliát, amibe beletekerték, de fél, hogy csak a bőrével együtt jönne le. A kolbászról is nehéz lehántani a hártyavékony belet, kicsit mindig bele kell vágni a húsba is, de még ha sikerülne is, csak valami zavaró és visszataszító pőreség marad. Zeck Julianna
-
Annyira azonosultam vele, hogy szinte elveszítettem önmagamat. A magam által vagy az anyám által megalkotott "jó feleség" szerepébe kényszerítettem magam, és elveszítettem önmagam nagy részét. Az ő céljaival azonosultam, az ő munkáját végeztem, az ő gondolatait tettem magamévá, amitől elveszett a júliaságom egy hatalmas szelete! Szerencse és külön öröm a számomra, hogy mindeközben sikerült megőriznem a személyiségem legbelső magját, ahol még önmagam voltam, és az is maradtam!
-
A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét tikokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek. - Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek! Wass Albert