Téma
Péntek idézetek
-
A legtöbb gyerek nem sokáig hisz a tündérmesékben. Ahogy elérik a hat-hét éves kort, a sarokba vágják Hamupipőkét és a cipő fetisizmusát, a Három kismalacot és a deviáns építészeti megoldásaikat, Piroskát meg az állatkínzó vadászokat - elfelejtik őket, aztán továbblépnek. És lehet, hogy ennek így kell lennie. Ahhoz, hogy túlélj a mai világban, el kell felejtened a meséket, a hiú ábrándokat. Az egyetlen baj az, hogy ezek nem mindig hiú ábrándok. A mesék néhány eleme talán túlságosan is valóságos, túlzottan is igazi. Lehet, hogy nincs Piroska, de az biztos, hogy van Nagy Gonosz Farkas. Nincs Hófehérke, de Gonosz Mostohából van elég. Nincsenek nevetségesen szőke kistestvérek, de gyerekeket zabáló boszorkány... az igen. Ó, igen.
-
Vannak emberek, akik az őszinteség örve alatt kellemetlenségeket mondanak szemedbe. Lehet, hogy igaz, amit mondanak, de végtelen tapintatlanság az őszinte szó álarcában sértésekkel kedveskedni barátnőinknek. Ezektől nagyon óvd magad, mert aki veled szemtől szembe így beszél, mit mondhat az a hátad mögött!
-
Az állami propaganda elsősorban a gyerekeket célozza az állami iskolákban, és a gyakori formája az, hogy bizonyos témák nem merülnek fel. Sosem említik az Állam erőszakos természetét, természetesen, mint ahogy azokat a pénzügyi előnyöket sem, amiket azok élvezhetnek, akik az Államot irányítják. A gyerekek viszont végtelenül sokszor hallanak arról, hogy az Állam óvja a környezetet, eteti a szegényeket és meggyógyítja a betegeket. Ez a propaganda elrejti az állami erőszak valódi természetét. Stefan Molyneux
-
Mi a színház? Egy fajta kibernetikai gép. Nyugalmi állapotában ez a gép a függöny mögött rejtőzik. De mihelyt felfedik, hozzálát, hogy bizonyos számú üzenetet küldjön számunkra. Ezen üzeneteknek az a különös tulajdonsága, hogy szimultánok és ugyanakkor különböző ritmusúak; az előadás egy bizonyos pontján egy időben hat vagy hét információt kapunk (ezek: a díszlet, a ruhák, a megvilágítás, a színészek helye, mozdulatai, arcjátéka, szavai), de ezen információk közül egyesek megmaradnak, tartósak (pl. a díszlet), míg mások változnak (a szavak, a mozdulatok); tehát így valódi információs polifóniával állunk szemben, és ez az, amit színpadi hatásnak nevezünk: a jelek egy bizonyos sûrûsége. Roland Barthes