Téma
Véletlen idézetek
-
Erős szél fúj, a hullámok fehér tajtékot vetnek. Nézzük csak meg jól a milliónyi csillogó fehér vízbuborékocskát, minden egyes hullámmal együtt keletkeznek és múlnak el. Szüntelenül újak bukkannak fel, és tûnnek el a hullámzás egyenletes ütemében. Csupán egyetlen pillanatig viszi őket a hullámtaréj, aztán lesüllyednek, és többé nincsenek. Mindannyian csupán ilyen csillogó valamicskék vagyunk, egy-egy parányi tajtékcsepp az idő hullámain, amelyek lent tovagördülnek a bizonytalan, ködös jövőbe. Felbukkanunk, körülnézünk, és mielőtt ráeszméltünk volna, máris ismét eltûnünk. Meg sem látni bennünket az idő nagy folyamában. És új meg új buborékok jönnek egyre. És amit a sorsunknak nevezünk, nem más, mint küzdelem a buborékcsöppecskék tolongásában, míg a hullám felszökik, majd lemerül. De ezt a pillanatot ki akarjuk használni. Megéri a fáradságot. Ernst Hans Gombrich
-
Néha hallani, hogy mivel a természetes szelekció véletlenszerû folyamat, semmilyen újdonságot nem hozhat létre. A változatosság keletkezése valóban véletlenszerû, a természetes szelekció azonban nem. Sőt, a természetes szelekció olyan eszköznek tekinthető, amellyel nagymértékben rendezett rendszerek alakulhatnak ki. A formák óriási tömegéből a szaporodásban sikeres egyedek kiválasztásával a szelekció rendet teremt a káoszban, és egy nem véletlenszerû rendszert hoz létre. David P. Barash
-
A sors úgy hozta, hogy én a hétköznapjaimnak tudjam a helyét, idejét, s vasárnapjaimból csomósodjanak össze azok a nagy, időtlen emlékek, amelyekről az ember nem tudja, három- vagy huszonhárom éves korából valók-e; nyilván, mert egy ismeretlen múlt óta minden év rárakta a magáét az első benyomásra. Németh László
-
Életünk - még a legfontosabb eseményei is - alapjában véve esetleges, a történetek csak úgy megtörténnek velünk, nem mi éljük az életünket, hanem az leél minket. Nekünk pedig az lenne a dolgunk, hogy ezt nem venni túlságosan tragikusan, hanem csak lazán. Ne próbáljunk hősök lenni, nem olyan világot élünk.
-
Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kezdődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzetben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban: egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál valaki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük igazán a szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja fejét, szórakozottan. Így kezdődik. Nem. Ilyenkor már meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít és csilingel. Márai Sándor