Ábrányi Emil (ifj.)

Elhervad gyorsan minden szép virág, Elfonnyad mind, amit kert s rét terem, De mely nyujtotta e virágokat: Örökké él maga a szerelem!

Faggattam, kértem: Nos, mi bántja hát? De mást nem láttam, csak szép mosolyát.

Mosolygott mindig. Mélabús mosoly, Melyben sugár s könny lágyan összefoly.

Hatalmas, szép nyelv, Magyarnak nyelve! Maradj örökké Nagy és virágzó! Kísérjen áldás, Amíg világ áll! S legyen megáldott Az is, ki téged Ajkára vesz majd: Elsőt rebegve, Végsőt sóhajtva!

Boldogságommal nem dicsekszem, Bár ajkamon csaknem kitör. Ó hányan vannak a világon, Kiket nehéz bánat gyötör... Szegények, ennyi boldogságot látva, Önsorsukat fájóbban érzenék. Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást, Hogy társamul téged adott az ég!

S ha elenyészünk végképp odalenn: Melletted nyugszik hamvadó fejem, A néma éjben átkarollak, Porló szivem szivedbe olvad, Együtt leszünk, míg tart a végtelen!

Míg jövőjét építettük Sorsa el volt döntve rég. Megkivánta, elszerette Tőlünk a hatalmas ég.

Nekem te most is az vagy, ami voltál, Mikor először keblemre hajoltál: A legjobb, legszebb, leghûbb szerető! A több mint angyal -: az igazi nő!

Sok bánat ért, de mindent elviseltem, Melletted élve, téged fogva át, Mint a madár, mely párjához simúlva Könnyebben tûri erdők viharát. (...) Ha lelkem csügged és elszállni vágyik E földről, hol nem szívesen marad; Szerelmed az, mely vissza-vissza térit, Mint tavasz a vándor-madarat.

Ha földi léted végpontjára értél, Megbánod még, hogy álmodtál s nem éltél.

Ne sértsd meg azt, akit szeretsz! Egy durva szó elég, Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd Szerelme szép egét!... Borúlt ég újra földerûl, Hint még szebb sugarat... Ez gyöngédebb ég: itt a folt Örökké megmarad!

Többet ér egy ölelés, egy Csók, amit ajkad kinál: Többet ér egy pillantásod Milliók tapsainál!

A dicsőség meteór-láng, Szétpattogva ellobog.

Mint a pokolból égre szálló Borzadva néz a mélybe le: Úgy nézek én multamra vissza, Mely száz pokollal van tele!

Harczolni, győzni van sokféle tábor, De legdicsőbb a szellem tábora. Van fegyver is száz, hódításra képes, De túltesz rajtuk a betûk sora. Fegyver nyomában átok és sötétség, Szurony nyomában vér-tenger fakad, De a betûcskék napként tündökölnek S újjá teremtik a világokat.

"Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk, Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk. Van madár mindenhol, mely magasba lebben, Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben, Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség -"

Amerre nézek, mindenünnen oly Rémes nyomor mered rám szörnyü szemmel, Hogy bûnnek tartom boldogságomat, És eltelek bánattal, gyötrelemmel!

Vándor vagyok. Zord eszmék vándora. Gond és harag pusztáit járja lábam. Lelkemben elvész édes sóhajod, Mint a madár-hang erdők viharában!

Hûlő testem átadom a földnek, Hogy helyettem hozzon létre mást; S küszöbén az örök elmulásnak Üdvözlöm az örök haladást!

Mindent, mindent, mindent Eltemet az idő! A te bánatodat - Bizzál benne szépen! - Azt is eltemeti.