Adam Kay

Az éjszakai ügyelet más időzóna az ország többi lakosáéhoz képest, reggel kilenc van ugyan, de napindítónak nem mondható, amit kortyolunk - inkább altatópohár.

Szabad országban élünk, ennélfogva tiszteletben tartjuk kivétel nélkül bárki (éktelenül buta) értékrendjét és óhaját.

Számomra a születés csodája az, hogy értelmes, józan, szavazóképes munkavállalók egy medencén keresztül kajlára passzírozott húscsomóra, amit ötféle rémes nyák borít, külcsínre pont olyan, mintha órákon át fetrengett volna egy pizzán, képesek teljes őszinteséggel azt mondani, hogy gyönyörû. Mûködik a darwinizmus, az ivadék iránti esztelen szeretet. Ugyanez az elemi ösztön hoz vissza egyeseket ismételni a szülőszobára tizennyolc hónappal a gátjuk jóvátehetetlen szétbarmolása után.

Iszonyúan kegyetlen, hogy egy méhben elhalt magzat esetében a befejezéshez a szülészet a legbiztonságosabb, több tucat anyától és babától körülvéve.

A pénz nem boldogít, de minőséget vehetsz rajta.

Ha egyszer kórházba kerülök, (...) annak fogok örülni, ha utolsónak hívnak be. Mert az annyit jelent, hogy az összes többi betegebb nálam.

Nagy kár, hogy gyermekvédelmi kötelezettségünk nem terjed ki a jobb sorsra érdemes bébikre szüleik által aggatott rettenetes nevek megvétózására.

A gyász az gyász - ebben nincs mérce, hogy mi helyes, mi normális.

Szürreális érzés ennyire fáradtnak lenni - szinte mint egy számítógépes játék. Ott is vagy, meg nem is.

Nem tehetsz fel gyászszalagot minden kudarcnál, nem vonulhatsz el egy hónapra a sebeidet nyalogatni.

A homeopátia híveitől leesik az állam. Olyan hígításban alkalmaznak szereket, hogy az "orvosság" szinte az utolsó molekuláig víz. Egyszerûen hinni akarnak benne, és kész. Gondolom, könnyebben imádható isten a többinél, hiszen fohászkodni sem kell (legfeljebb amikor szólnak, hogy nem használt, és mindjárt meghalsz), de szerintem a homeopátia egyvalaminek az ellenszere, a szomjnak. Vagy adott esetben a tûznek.

Az élet egy rohadt nagy kocsmakvíz, és én soha nem a jó csapatba kerülök.

Az orvoslás mellett dönteni alapvetően olyan, mint amikor október elején e-mail jön, hogy nyilatkozz, mit kérsz majd a munkahelyi karácsonyi vacsorára a menüválasztékból. Nyilván csirkét, azzal biztosra megy az ember, nagy valószínûséggel minden jól alakul. De mi van, ha a Facebookra előtte való nap posztolnak egy szörnyû videót egy nagyüzemi baromfitelepről, és mire észbe kapsz, végignézted a tömeges csőrcsonkítást? (...) Mi van, ha életveszélyes hirtelensült-allergia lép fel nálad? Végső soron senki sem tudhatja, mire fáj majd a foga hatvan vacsora múlva.

Nem túl méltányos ráolvasni az emberre az adott életkorban tett kijelentését; ugyanaz a kategória, mint kötelezvénynek tekinteni egy ötéves gyerek Ûrhajós leszek címû rajzát.

Az orvosi pályához elengedhetetlen a pszichés alkalmasság - a képesség a félelmetesen nagy nyomás alatti döntéshozatalra, a rossz hírek közlésére a gyötrődő hozzátartozókkal, a halállal való szembesülésre nap mint nap. Olyasmi, amit nem lehet bemagolni vagy osztályozni: a nagy orvosnak a szíve is hatalmas, aortatágulata van, annyi részvét és emberi jóság kering benne.

A kívülállók azt hiszik, a kórtermeket pásztázva egyéni hőstetteket hajtunk végre zsinórban; sőt én is ezt képzeltem kezdetben. Pedig az igazság az, hogy a kórházak ugyan több tucat, ha nem több száz ember életét mentik meg naponta, de ez szinte mindig csapatmunka, rivaldafény nélkül. Nem egyetlen orvos egyetlen fegyverténye, inkább az értelmes terv a lényeg, amit tetszőleges számú kolléga kivitelez, folyton ellenőrizve, javul-e a beteg állapota, és módosítva a terven, ha nincs javulás.