Ágai Ágnes

Olyan megőrizhetetlen egy mosoly, egy csók, egy simogatás, egy virágillat a nyári kertből, egy fellobanásnyi mindörökre.

Olyan nehéz volt vállamnak a fej, mellkasomnak a szív, szívemnek a hiány, amíg nem jöttél!

Szeress! Mélyen és rendíthetetlenül! Szépen, gyengéden és erősen! De nézd meg, hogy kit, Mert a csalódás a földre terít.

Amikor a szavak hallgatnak, amikor a mondható mondhatatlan, amikor ajkam zárt, feszes vonal, akkor figyelj rám... baj van.

Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy, csak lépted vigyázom, cipőd ismeretlen. Ha szólnál hozzám, meg se hallanám, elmennék melletted észrevétlen, mostani magadhoz nincsen már közöm.

Igen, már tudlak emlékezni, már időtlenedtél az időben. (...)

Szeretlek és folytathatnám: szeretlek, mint... és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat, jól hangzó, kevésbé kopott, de így mondom pőrén, dísztelen, vedd vallomásnak vagy tényközlésnek, akár messze vagy, akár a szomszéd szobában, akármi volt, van, vagy lesz velünk, igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom: szeretlek!

Vissza kellene adni hitelét, becsét, szépségét a szónak, a szóra érdemes szavaknak, melyekkel szót válthatunk, és szót érthetünk egymással jó szóban szûkölködő korunkban.

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek? Akkor se, ha nagyon akarjuk? Akkor se, ha én mindennap növök egy picit, és te már nem nősz tovább? Akkor se, ha holnap én ülök melléd, én mesélek, én fogom a kezed?

Én mindig először megszagolom a könyvet, beszívom a képeket és a betûket, aztán úgy érzem: én vagyok a mese és a könyv az olvasó.

Én hiszek még a Télapóban, csak ráhagyom Anyára és Apára, hogy ők hozzák az ajándékot, hadd örüljenek.

Mindenki siet, senki sem ér rá, halaszthatatlan élnivalója van. Csak dédike ül csendesen a napon, vele lehet beszélgetni. De süket.

A felhő olyan, mint egy felfújt hópehely. Mint a borotvahab Apa arcán. Mint egy hálóing a fregolin. Mint egy ősz asszony hajmosás után.

Szüleim rólam tömören: egyik fülén be, másikon falra hányt borsó.

Nem tudom pontosan kifejezni, amit érzek, ezért vagy hallgatok, vagy azt mondom, amit mindenki mond. Így remélem, hogy megértenek.

Van, aki fél a sötéttől. Én nem. Odateszem az ágy mellé az ecsetet és a festékdobozt. Hajnalig kifestem vele az egész éjszakát.

A bölcsiben kiballagunk a járókából, az óvodában elbúcsúzunk a játékoktól, az iskolában a tantermektől, halálunk előtt végigjárjuk a földgolyót, és kiballagunk a világból: "Gaudeamus igitur".

Ugye beengedsz, hogyha kopogok? Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok? Ugye elhiszed, amit gondolok? Ugye megtartasz, hogyha maradok? Ugye elengedsz, hogyha indulok?

Ha esik az eső, minden bevonalkázolódik: a bútorok, az arcod, az ablak, a háztető, a fák. Ha esik az eső, lecsurognak a hegyek, és odaömlenek a lábad elé.

Ha állat lennék, soha nem tartanék embert a lakásban, mert lármázik, piszkot csinál és egészségtelen.