Ákos

Nem gondolni rád Én már nem bírok tovább Tőlem hiába tiltanád Tested selymes ritmusát Én már megtanultam rég Van, aki csak távolabbról szép De tőlem senki meg nem véd Belőled ennyi nem elég.

Látod, nincs mit mondanom, A napot, az órát sem tudom, Csak várom, hogy üzend, hogy vársz.

Minden most kezdődik el, aztán úgyis menni kell, elfordul rólunk a Fény, aztán nincsen több remény...

Lágy vagy és idegen, Hozzám repülsz a széllel, Álom terem a szemeden, Ha mellettem alszol el.

Utolsót lobban a nyár, Aztán kialszik végképp, Arcodon most fakó a bánat, Akár egy régi térkép.

Azt akarod, hogy figyeljek Terád, Magányom ködét így fúrja át Pillantásod: az a pillanat, Amikor észrevetted, Hogy megálmodtalak.

Nem tûntem el, Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel. De kinyílt lassan a szem, Most is rád ragyog, Könny reszket benne, Mert látom, hogy vak vagyok.

Ilyenek voltunk, vadak és jók, Bûnösök közt is ártatlanok. Ilyenek voltunk, és marad egy jel, Amit itt hagyunk, ha indulni kell.

Gyantád vagyok, körülölellek. Önmagamba átemellek mint a megdermedt kőben az időben maradt ősbogarat őrzi a ragyogó jáspis vagy smaragd.

Az élet egy pénzdarab feldobom néha de tudom mi fontosabb: az írás nem a fej.

Reszket az idő a tornyok fölött. Ártatlan vágyam még ünnepel.

Szerelmem vagy, Neked én adok nevet, És az a varázslat köröttünk lebeg. Bánatot, sebet, mindent levedlek, Ha megölsz is érte, Én akkor is szeretlek.

Szerelmes az elmúlásba Minden a világon, Engem csak te menthetsz meg.

Hol vagyok otthon, Nem tudom, De ha fáradt leszek És elbukom, Simítsd le arcomról A rémálmok Ólomporát, Az éjjelt virraszd át!

Játékos vagy, mint egy nagy gyerek legdurvább fegyvered a békülésre képesség.

Csak tanulj és taníts, hogy majd tanítva megtanuld: a helyed ott van, ahol szeretnek!

Nem mások alkotta kotta, nem az égi csillagflotta, remegő kezemet egyedül te vezeted, aki a kígyótól se félsz, és az almát is szereted. (...) Ne mondd ki a nevedet: te vagy az asszony, akit szeretek.

Már nem akarom tudni, hogy ki csinált ipart a zenéből, Már nem akarom tudni, hogy miben hisz, aki a hitért öl.

A tenger elmossa tegnapom Szól a víz De mit beszél?

Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag, A múltad beszédes, a jövőd hallgatag. Egyszerre sivatag, egyszerre dzsungel, Jövőd még nincsen, a múltad már nem kell.