Alekszandr Blok

Búcsúzom jótól s rossztól minden estelen, a port elhagyni remény tölt el s félelem. De reggel újra ez, mivel találkozom: gyötör a jóság és a rosszat átkozom.

Légy, mint a füvek, bölcs, szakadj a céltalan fényóceánba, röpítsd elnyújtott hangodat nem-földi hegedûk honába.

Éjjel, patika, utca, lámpa, értelmetlen, halotti fény. Élj még húsz évet - mindhiába, akkor is így lesz. Nincs remény.

De egy vidám ifjú talán majd ezt mondja rólam egykoron:

Ásd be magad, maradj magadnak, Ki gyûlölöd, ha fény ragyog, Ki a jövendőt látni vak vagy, És a jelent megtagadod.

Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen. Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek.

Az emberek közt járni mily nehéz, S tettetni, hogy van bennem élet, S azokhoz szólni szenvedélyről és Vad vágyakról, kik még nem éltek.

Esténként, hogyha kihunyt már az alkonyat, én búcsút intek és várom halálomat, s rideg napoknak hajnalára ébredek, köszöntve újra kínnal teli életet.

Puszta a föld, a hold ragyog - ne hidd, hogy újra megigézel. Szívemben fagyos csillagok jégborzadálya, csendje fészkel.

Szemem ablaknál éjsötétbe mélyed, várva, hogy jön még boldog pillanat. Máshoz sodort régóta szenvedélyed. Mindegy. Én őrzöm féltett titkodat.

A sors nem nékem szánta - hát mért láttam álmomban magát? Van örök álom: a lovag hölgyét álmodja egyre csak, ellenségét az üldözött, a hajlékát a számûzött, az óceánt a kapitány, rózsaszín ködöt a leány. Az én álmom más: valami megfejthetetlen, egyszeri, s ha egyszer mégis visszatér, a szívemből kiszáll a vér.