Alekszandr Szergejevics Puskin

A természet folyvást gondoskodik az emberi boldogság legfőbb eszközeiről. Figyeld meg, mint nő a gabona, mint fakad a bimbó; haladj ziháló tüdővel az eke mögött; olvass, gondolkodj, szeress, mert ezek a dolgok, amik az embert boldoggá teszik.

Meddő, véletlen ajándék, Élet, mért is kaptalak? Titkos végzet, sanda szándék Kínhalálra szánna csak?

Nélküled: szívemben pokol van, Veled: nagy, néma fájdalom... Ha hallom kopogó cipődet S selyemruhád felém suhog És megszólalsz - állok előtted, S tanácstalan csak bámulok!

A szerelemnek édes a sebe. Mi a halál, ha a szerelem adja?

Csigaként vánszorognak napjaim, És minden óra súlyát külön érzem, Fáraszt, ingerel, őrjít már a kín A visszautasított vágy tüzében.

Minden az enyém! - szólt a vas. Minden az enyém! - mondta az arany. Mindent elveszek! - szólt a vas. Mindent megveszek! - mondta az arany.

Várlak: emeld fel árva lelkem, Nézz biztatón, ne adj te mást - Vagy tépd szét ezt az álmodást Kemény szóval. Megérdemeltem.

Másé!... A földön senki sincsen, Kinek lekötném szívemet. Ezt így rendelte fenn az Isten... Tied szívem, téged szeret!

S hetenként egyszer láthatom; Csak hogy halljam szavát, bevallom, Szóljak magához, s azután Mind egyre gondoljak csupán, Éjjel-nappal, míg újra hallom.

Gőgös napóleoni módra Nézünk kétlábú milliókra, Melyek csak eszközök nekünk, S az érzőkön nevetünk.

A földbe hullt mag is kikel, Ha a tavasz reá lehel. Vágytól rég búra vált a kedve, Már rég hevült s ábrándozott, Végzetes italt szomjazott; Fiatal keble rég epedve Hordozta gyötrő vágyait, S várt, várt a lelke... valakit.

Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, Zálog volt erre életem; Az égieknek kell köszönni, Hogy sírig őrzőm vagy nekem...

Boldog, ki serlegét fenékig Nem hajtja fel élet-torán, Otthagyja ünnepét korán, Regényét nem forgatja végig, S megválik tőle könnyedén, Mint Anyegintól válok én.

Siet loholva élni, s érezni is siet.

Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet.

Szerettem önt, némán, reményvesztetten, Voltam szelíd, majd féltékeny s irigy - Mély áhítattal, gyöngéden szerettem, Ég adja, hogy más is szeresse így.

Nem szeret kétszer, aki szeretett: aki üdvözült, nem üdvözül újra!

Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betût sem.

Hihet-e hát a szív? Szerethet? Ki nem csal meg s nem ámit el? Ki nézi úgy a szót s a tettet, Hogy mértékünkkel mérlegel? Van-e, ki rágalmat ne szórjon, Ki hozzánk dédelgetve szóljon, Ki véd, ha vétkesek vagyunk, Kit soha meg nem unhatunk? Te, délibábok hajszolója, Ködkép után magad ne vesd, Te csak magad, magad szeresd, Regényem tisztelt olvasója! Méltóbb annál nincs senki sem, És kedvesebb sincs, azt hiszem.

Bár sok teher van néha rajta, Könnyû az élet szekere, S a vén kocsis, az ősz Idő nagy Ügyességgel bánik vele.