A földbe hullt mag is kikel, Ha a tavasz reá lehel. Vágytól rég búra vált a kedve, Már rég hevült s ábrándozott, Végzetes italt szomjazott; Fiatal keble rég epedve Hordozta gyötrő vágyait, S várt, várt a lelke... valakit.

Kapcsolódó idézetek

1. Tûnnek évek, jönnek évek. Köd s homályra fény terûl, A leszállott esti csillag Reggel újra felderûl: De az ifjukor kihervadt, Véle kéj és szerelem, S nem hozhatja vissza többé Semmi földi kérelem. Bajza József
2. Lelke forrong, vonzza a távol, Õrültségét maga is sejti már, Csillagot kér az ég boltozatáról, S a földön legmagasabb kéjre vár, S minden közel és minden távol Kevés keblének, oly mély ott az ár. Johann Wolfgang von Goethe
3. Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél. Vörösmarty Mihály
4. Sok bánat ért, de mindent elviseltem, Melletted élve, téged fogva át, Mint a madár, mely párjához simúlva Könnyebben tûri erdők viharát. (...) Ha lelkem csügged és elszállni vágyik E földről, hol nem szívesen marad; Szerelmed az, mely vissza-vissza térit, Mint tavasz a vándor-madarat. Ábrányi Emil (ifj.)
5. A szerelemre mindig úgy gondolt, mint valami révületre, amely magával ragadja az embert, úgyhogy az egész világot tavaszi színben látja: rajongó, önkívületig fokozódó mámoros boldogságot várt tőle. De ez nem boldogság, hanem a lélek éhsége, kínzó vágyódás, keserû rettegés, csupa ismeretlen érzés. (...) Azon töprengett, vajon hogyan fogja lelkének ezt az örökös sajgását elviselni? William Somerset Maugham
6. Tavaszi szél száll, rügy bimbója pattan, Valami kászolódik e tavaszban, Ilyenkor sírnak gyantát fiatal fák, Ilyenkor fáj az elmúlt fiatalság! Juhász Gyula
7. Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükrözik. Megmondhatatlan kéjjel föltekint, Merőn megbámúl földet és eget; De ifjusága gyorsan elmulik, Erőtlen aggott egy-két nyár után, S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia. Kiirthatatlan vággyal, amig él, Túr és tünődik, tudni, tenni tör; Halandó kézzel halhatatlanúl Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, Még a hiúság mûve van porán. Vörösmarty Mihály
8. Hervadva húll már a levél a fáról, És elszállt a virágok illata: Igy tûn el az öröm, csak múlt bujáról Meg nem feledkezik a szív soha. Eötvös József
9. Ráébredt valamire, ami úgy borította el, mint a földet a felhők mögül előbukkanó nap áldott fénye, melege. Ily ádázan szeretni és gyûlölni; ez maga az élet esszenciája. Az élet pedig most már mindörökre az övé, minden áldásával, minden gyötrelmével együtt. Anne Rice
10. Jöjj, szép tavasz, jöjj, tünde, enyhe lég! A felhő kebliből, míg zene kél, És rózsaszirmok árnyas fátyla rejt, Ereszkedj hát a földjeinkre le. James Thomson