Csigaként vánszorognak napjaim, És minden óra súlyát külön érzem, Fáraszt, ingerel, őrjít már a kín A visszautasított vágy tüzében.

Kapcsolódó idézetek

1. Üres a fejem, a lelkem árva, Egy nehéz súly húz vissza a magányba, És hatalmába kerít engem a bánat, Teljesen felemészt az önsajnálat.
2. Nem érzem ősi múltamat S nem látom ifjuló jövőm A percnyi tonnasúly alatt Vergődöm gyáván, felnyögőn. Szolgám nem vár a ház körül, Hogy a csengőmet megnyomom, Még a gyilkos sem könyörül Irgalmatlan magányomon. Zsolt Béla
3. Most mint elkapott levél, Kit süvöltve hord a szél, Nyugtalan vagyok magamban, Örömemben, bánatomban, S lelkem vágy szárnyára kél. Vörösmarty Mihály
4. Múlik az óra, közeleg az éjjel. Nincs készen semmi; minden szerteszéjjel. A késő munka fáj; nyomja a lelkem a bûntudat, hogy ma sem énekeltem.
5. Tüzes, sajgó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, eljöttem érted, Több kínra vágyom: téged akarlak. Ady Endre
6. A múlt, az a család, az az avasodás, a keserûség, a halál - szánok minden olyan embert, akivel találkozom, és látom, hogy vonszolja magát, akár a csiga, a hátán cipelve a családját, a halottait, a szakításait, a csalódásait, míg össze nem omlik az emlékek súlya alatt. Ha védtelenül odakínálod magad a múltnak, az élők és a holtak legyilkolnak, csak erre várnak. Gérard Dépardieu
7. Sivár minden napom, mikor nem tudom felébredve már, hogy aznap láthatom magát. Ha tudná, milyen heves a láng, amely bennem lobog, s melyet megpróbálok eszemmel oltani... De feladom, érzelmeim ellen tovább harcolni nem bírok. Beletörődtem, a hatalmában vagyok...
8. Csak járom az idő vajúdó kínját. Szívem mély árnyékba hajol: A föld siket méhéből nem hallom lelked, mint dalol.
9. Naponkint elbukom magammal küzdve, gyönge vagyok s hatalmas: legyőzöm önmagam és vétkezem, - a bûntudat szívemben hideg kardvas. Pálcát török magam fölött és szánom, felmentem magam hányszor. Váci Mihály
10. Kínkeservvel múlnak az éjszakák. Szürkék és nyirkosak a nappalok, akár a pincekő. Mindenfelől fájdalmas feszültség kapdos felém. (...) Értelmetlen és haszontalan az életem. Érzékelőszerveim be- és összeszáradtak. Úgy érzem magam, mint egy darab ősi gyanta. Magamnak sem kellek. Csapdába tévedtem, s már kedvem is elmúlt, hogy kiutat keressek. Nem érdekel. Már semmi sem érdekel. Vavyan Fable