Alice Hoffman

Bizonyos emberekben benne van a gonosz; olyan aljasság lakozik bennük, amit nem törölhetnek el a körülmények, a szerelem nem alakíthat át valami teljesen mássá.

A szerelem már csak ilyen (...). Egyszerûen eljön az emberhez, és ha eljön, fel kell ismernünk, és talán ennél is fontosabb, hogy meg kell látnunk, mi lehet belőle.

Nem vagyok angyal. Néha abban is kételkedem, hogy ember vagyok-e egyáltalán.

Mindenkinek megvan a választási lehetősége, hogy átírja a saját múltját úgy, ahogyan emlékszik rá. Így az, aki elárult valakit, aki közel állt hozzá, megmenekülhet a bûntudat és a megbánás fájdalmától. Akit nagy veszteség ért, élete nagy terhe ellenére tovább tud élni. Elfelejthet bizonyos részleteket, másokat fontosabbnak tarthat, így az átélt nehézségek ellenére erőt meríthet a múltból.

Vele egy nap jobb volt, mint nélküle egy egész élet.

A szerelmet sohasem bánja meg az ember.

Hagytam, hogy a szerelem sodorjon, mint a folyó; magával ragadjon az áramlata, nem harcolok ellene többé.

Az ember két okból mondja meg meg az igazat egy másik embernek: amikor ki akarja adni magából azt, aminek terhét képtelen tovább cipelni, vagy azért, hogy történetük ne vesszen el velük.

Ha nem lenne bánatunk, és nem lenne bûnünk, akkor angyalok lennénk, az angyalok pedig nem tudnak férfiak és nők módjára szeretni.

A világ változatosabb és csodálatosabb, mint azt az emberek többsége gondolná.

Az élethossz az élethossz, akár egyetlen éjszakán vagy száz éven át tart.

Az emberek vagy emlékeznek napjaink hőseire és gazembereire, vagy elfelejtik őket, de minden, amit a bátrak tettek, amik voltak, velünk marad.

A szerelem sohasem olyan, amilyennek várjuk.

Fertőző-e a szerelem, ahogy a nátha? Vagy inkább egy vírus, ami fokozatosan keríti hatalmába az embert, amíg a semmit sem gyanító egyén rosszul nem lesz a szerelemtől, el nem eped tőle, mellékhatásai térdre nem kényszerítik?

Van, akinek a hazugság a vérében van, van, akit a szükség vagy a körülmények kényszere visz rá. De van, aki belebotlik a hazugságba; a becsületes ember hamarabb bukik el, semhogy észrevenné, és egy kanál szón is megfullad.

A legrosszabb sors, ha valakit elfelejtenek. Vannak, akik a történelem főszereplőivé válnak, akiknek születésnapját megünneplik, akikre emlékeznek, és vannak, akiket kitörölnek, mintha sosem léteztek volna.

Amikor ajándékot fogadunk el valakitől - ezt minden bolond tudja -, elfogadjuk azt is, ahogy az illető irántunk érez.

Bárki azt hihetné, hogy a belső ürességtől az ember könnyûnek érzi magát, pedig elviselhetetlenül nehéz.

A pillantása fogta meg. Valami történt közöttük, amit sem visszavenni, sem letagadni nem lehetett. Talán ez az egyetlen valóságos ebben a világban: így látni valakit, hacsak egyetlen pillanatra is, a lelke legmélyére fúrva a tekintetünket.

Szaladt a hibák elől, amiket elkövetett, szaladt, amiért leánykorában olyan ostoba volt, és asszonyként olyan rettenetesen nagyot tévedett, és mert képtelen volt egyik álmot a másiktól megkülönböztetni, futott, mert végre szerelmes volt. (...) S közben egyfolytában csak ez járt a fejében: mindent eldobtam. És most semmim sincs.