Anna Lembke

Az okostelefon modern korunk injekciós tûje, amely a digitális dopamint éjjel-nappal szállítja az online generáció idegpályáira.

Minden páciens kibontásra váró csomag, egy új regény, felderítetlen vidék. Egyikük egyszer elmesélte, milyen érzés sziklát mászni: amikor mászik, semmi más nem létezik a számára, csak a végtelen sziklafal, no meg a véges döntések sorozata, hogy mibe kapaszkodjon, illetve hol támassza meg a lábát. A pszichoterápia hasonlít a sziklamászásra. Elmerülök a történetekben, a történetek hallgatásában és újrahallgatásában, minden más megszûnik létezni számomra.

Az ember társas lény. Ha azt látjuk az interneten, hogy egyesek így vagy úgy viselkednek, azt hisszük, hogy az a viselkedés "normális", csak azért, mert mások így csinálják. A "Twitter", azaz csiripelés, nagyon találó név a közösségi média üzenetküldő platformjának, amelyet véleményvezérek és elnökök előszeretettel használnak. Épp olyanok vagyunk, mint egy hatalmas madárraj. Amint az egyikünk meglebbenti a szárnyát, rögtön az egész raj a levegőbe emelkedik.

A személyes boldogságra való törekvés modern kori életünk egyik legfőbb parancsolata lett, és kiszorította a "teljes élet" minden egyéb definícióját. Még a mások javára végzett jó cselekedeteket is személyes boldogságunk szolgálatába kell állítanunk. Az önzetlenség tehát önmagában már nem érték, eszköz csupán, amely a saját "jólétünket" szolgálja.

Túlpatologizáltuk a gyermekkort, és a mai gyerekek már szinte gumiszobákban nőnek fel, nehogy megsérüljenek. Csakhogy így esélyük sincs felkészülni a való életre.

Azzal, hogy megóvjuk gyermekeinket minden nehézségtől, nem lehet, hogy csak annyit érünk el, hogy halálosan rettegni fognak azoktól? Azáltal, hogy agyba-főbe dicsérjük őket mindenért, és erősítjük az önbecsülésüket, ugyanakkor nem szembesítjük őket a való világban várható következményekkel, nem lehet, hogy kevésbé lesznek toleránsak, és úgy fogják érezni, nekik minden automatikusan jár, miközben fogalmuk sincs a saját hiányosságaikról? Azzal, hogy minden vágyukat teljesítjük, nem lehet, hogy csak a hedonizmus új korszakának alapjait fektetjük le?

Az unalom nem csak unalmas, egyenesen rémisztő. Rákényszerít bennünket, hogy nagyobb kérdéseken agyaljunk, olyasmin, hogy minek mi az értelme, mi a célja. Ugyanakkor az unalom remek lehetőség új dolgok felfedezésére is. Az unalom teremti meg azt a teret, amelyben új gondolatok megszülethetnek. Unalom nélkül mást se teszünk, csak reagálunk a minket körülvevő ingerekre ahelyett, hogy valóban belemerülnénk az élményekbe.

Rengeteg páciensemnél megfigyeltem: gyógyszereket szednek, olyat, amit orvos ír fel, és olyat is, ami vény nélkül kapható, ezzel próbálják enyhíteni azokat a tüneteket, amelyeket ők maguk okoznak azzal, hogy a testük alapvető szükségleteiről sem gondoskodnak, közben pedig az egészet valamilyen mentális betegség rovására írják, ami ugyebár feljogosítja őket arra, hogy még több gyógyszert szedjenek. Így lesz a méregből vitamin.

Mindannyian menekülünk a fájdalom elől. Van, aki gyógyszert szed. Mások sorozatokat bámulnak a Netflixen. Vannak, akik romantikus regényeket olvasnak. Bármire képesek vagyunk, csak eltereljük a gondolatainkat önmagunkról. De nagyon úgy fest, hogy minél jobban óvjuk magunkat a fájdalomtól, az csak annál rosszabb lesz.

Talán éppen azért vagyunk ennyire nyomorultak, mert minden erőnkkel azon vagyunk, hogy csak nyomorultak ne legyünk.

Ha egy várva várt jutalom nem lesz a miénk, az rosszabb, mintha eleve nem is vártunk volna jutalmat.

Minden élvezetnek ára van, az utána következő fájdalom tovább tart és nagyobb intenzitású, mint az öröm volt, amely a fájdalmat kiváltotta.

A hatékony önmegtartóztatás titka, hogy előbb felismerjük, hogy erős kényszer hatása alatt elveszítjük a dolgok felett az irányítást, majd akkor gyakoroljuk, amíg még efelől szabadon dönteni tudunk. Amint a kényszer, hogy fogyasszunk, felerősödik bennünk, az örömkeresés és/vagy a fájdalomkerülés vonzerejének már képtelenség ellenállni. Amikor a vágyak átveszik az irányítást, ott már nincs menekvés. Viszont ha fizikai akadályokat emelünk önmagunk és a drog, illetve a kényszeres viselkedés közé, azzal tulajdonképpen valahol a vágy és a cselekvés között megakasztjuk az egész folyamatot.

Az akaraterő nem kimeríthetetlen emberi erőforrás. Sokkal inkább mûködik úgy, mint egy izom, amit ha sokat használunk, egyszerûen elfárad.

Az őszinteség közel hozza az embereket, főleg, ha hajlandóak vagyunk feltárni a másik előtt a gyengeségeinket. Ez alapvetően ellentmond az intuíciónknak, hiszen alapból úgy hisszük, hogy ha levesszük az álarcot, és kendőzetlenül megmutatjuk a másiknak személyiségünk kevésbé vonzó jegyeit, azzal elriasztjuk magunktól. Valóban az tûnik logikusnak, hogy az emberek akkor tartanának távolságot, ha fény derül a jellemhibáinkra és vétkeinkre. De a valóságban ennek épp az ellenkezője történik. Az emberek közelebb kerülnek hozzánk. A mi tökéletlenségünkben saját esendőségüket és emberi mivoltukat látják. Inkább megnyugtatóan hat rájuk, hogy nincsenek egyedül a saját kételyeikkel, félelmeikkel és gyengeségükkel.

Jóllehet az őszinteség gyakorlása nem mindig egyszerû, ez a kis módszer - az igazmondás - mindig kéznél van. Bárki, bármikor elhatározhatja, hogy "márpedig, ha törik, ha szakad, ma egyetlenegyszer sem fogok hazudni." És ha valóban meg is teszi, azzal nem csak a saját életét teszi jobbá, hanem az egész világot is megváltoztathatja akár.

Szülőként az ember néha azt hiszi, hogy ha ügyesen elrejti a gyerekek előtt a saját gyengeségeit és hibáit, és csak a legjobb oldalát mutatja, azzal jó példát mutat nekik. Csakhogy ez fordítva is elsülhet, ugyanis könnyen odavezethet, hogy a gyerek azt hiszi, őt csak akkor szeretik, ha tökéletes. Ellenben ha őszinték vagyunk a gyerekeinkkel, és nyíltan tudunk beszélni velük azokról a nehézségekről, amelyekkel nap mint nap nekünk is meg kell küzdenünk, azzal tulajdonképpen teret nyitunk számukra, hogy ők is nyíltan beszéljenek a problémáikról. Ez persze azt is jelenti, hogy el kell tudnunk ismerni, ha hibáztunk vagy tévedtünk a velük vagy másokkal folytatott interakcióink során. El kell viselnünk a szégyent, ami ezzel jár, és meg kell tennünk mindent a javulás érdekében.

A kölcsönös őszinteség kizárja a szégyenérzetet. Amikor a gyengeségeink ellenére is elfogadnak bennünket, mélyebben tudunk kötődni a másikhoz, és ez a meghitt érzelmi közeg "intimitásrobbanást" eredményezhet. Azt az intimitást, amelyért annyira sóvárgunk, soha nem a tökéletességünk hozza el számunkra, hanem az, ha képesek és hajlandók vagyunk együtt dolgozni a hibáinkon.