Arnold Van de Laar

A józan ész azt diktálja, hogy a szennyezett sebet ki kell mosni vízzel, a vérző sebet el kell szorítani, a nyílt sebet pedig be kell fedni. Ha azt látjuk, hogy a seb ettől meggyógyul, akkor legközelebb is ugyanezt tesszük. A középkorban azonban a hagyomány háttérbe szorította a józan észt. Akkori elődeink nem a tetteik eredményét nézték, hanem azt csinálták, amit az ő valamelyik elődük írt le egy ősrégi könyvben.

Mindig arra kell törekedni, hogy megteremtsük az egyensúlyt a legjobb szándék és a lehető legkisebb kár okozása között.

Sohasem tudhatjuk, hogyan alakul a beteg állapota - még a legjobb módszerek használata mellett sem.

A legtöbb sebész az állandó kétkedést leplezi, hogy magabiztosnak látszik. Ez az attitûd mindig hozzájárult ahhoz a sebészekről kialakult képhez, amely szerint ők mindenhatók és érinthetetlenek. Ugyanakkor ez még a legnagyobb önbizalmat mutató sebészeknél is csak az a kirakat, amely lehetővé teszi számukra, hogy elviseljék a felelősséget, és távol tartsák maguktól a bûntudat lappangó érzését. Az a mottójuk, hogy ezzel együtt kell élni.

Minden sebésznek halt már meg betege mûtét közben vagy után, noha nem követett el hibát. Ezt el kell viselni, és tovább kell lépni, mert ott vár a következő beteg, akit meg kell operálni. Egy kicsit olyan ez, mint annak a mozdonyvezetőnek az esete, aki elüt valakit a síneken, de semmit sem tehet ellene. A vonatnak tovább kell haladnia.

A sebészek munkájának zöme alapvető eljárás, és olyan ismereteket igényel, amelyeket már az óvodában el lehet sajátítani: vágás, varrás, és a dolgok takaros elrendezése. (...) Ám a sebészet öröméhez hozzájárul még egy dolog: a nyomozói munka, amelynek során kiderítjük, mi a beteg baja. A probléma felkutatása és a kollégák segítségével a legjobb megoldás kiválasztása is örömteli kihívás.

A sebészek nem az eredmény mellett kötelezik el magukat, hanem azt vállalják, hogy mindent megtesznek annak eléréséért. Ez megvédi őket, mert néha lehetetlen sikert elérni. Ha a doktorok a ténykedésükkel kárt okoznak, akkor sem az eredmény elérésének felelősségén van a hangsúly, hanem az eredmény elérésének szándékán: az a sebész, aki a szakma szabályai szerint mindent elkövetett a kár megelőzése érdekében, nem számoltatható el, ha mégis bekövetkezik a baj.

A sebészetben nincs univerzális gyógymód - egy panaszt nem lehet egy másik panasz gyógyítására szolgáló mûtéttel megoldani.

Amikor a sebész odaáll a mûtőasztalhoz, és kezébe veszi a szikét, attól kezdve teljesen magára marad, és csakis az ő személyes felelőssége minden, amit attól a pillanattól kezdve tesz, és ami a beteggel történik. Biztosnak kell lennie a dolgában, és nem segít a lelkiismeretén, ha csak a statisztikai valószínûségekre hagyatkozik.

A modern sebészet nem abszolút diszciplína, hanem a valószínûségek és a kiszámított esélyek tudománya.

A sebésznek minden mûtét után fel kell tennie a kérdést, hogy a beteg miért nem szenved tovább a panaszai miatt - azért, mert átesett az operáción vagy ennek ellenére?

Ha kétszer ránézünk egy folyóra, akkor a folyó másodszor is ugyanaz lesz, de a víz már más. Az élőlények is olyan folyók, amelyek folyamatosan változnak, de a formájuk ugyanolyan marad.

Ha egy betegnek megmagyarázhatatlan tünetei vannak, akkor nincs jobb terápia, mint a várakozás. Mivel a legtöbb panasz magától megszûnik, az orvosoknak jó okuk van rá, hogy kivárjanak, és néhány nappal későbbre rendeljék vissza a pácienseiket. Egy diagnózis kiderítésére sincs jobb módszer a várakozásnál. Meg kell nézni, hogy a probléma hogyan "folyik". Természetesen ennek az a titka, hogy időben kell abbahagyni a várakozást, és elkezdeni a beteg kezelését.