Szerző

Arthur Schopenhauer

"Sem szeretni, sem gyûlölni" magában foglalja a felét minden életbölcsességnek; "semmit sem mondani és semmit sem hinni el" a másik felét.
Megbocsátani és felejteni annyi, mint becses tapasztalatokat az ablakon kidobni.
A gondolat elhal, mihelyt szavakban ölt testet.
Futólagos áttekintés is megmutatja, hogy az emberi boldogságnak két nagy ellensége van: a fájdalom és az unalom. E kettőnek megvan az a végzetes kapcsolata, hogy amily mértékben sikerül az egyiktől eltávolodunk, szükségképpen ugyanoly mértékben közeledünk a másikhoz. (...) Ezért látjuk az alsóbb néposztályt örökös harcban a szükséggel, vagyis a fájdalommal, a gazdag és előkelő világot ellenben tartós, gyakran kétségbeesett küzdelemben az unalommal.
A vallás olyan, mint a szerelem: nem lehet senkire rákényszeríteni. Azért a hiábavalóság, a vallást államrendszabályokkal meghonosítani vagy megszilárdítani akarni; mert valamint a ki a szerelmet valakire rá akarja kényszeríteni, gyûlöletet teremt, úgy a ki vallásosságot akar kicsikarni, hitetlenséget kelt.
Csak akkor olvassunk, ha saját gondolataink forrása elapadt; ami a legjobb fejekben is gyakran megtörténhetik. Azért, hogy egy könyvet a kezünkbe vehessünk, elûzni saját, őseredeti gondolatainkat - vétkezés.
A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.
A tehetség eltalálja azt a célt, amelyet senki más nem talál el. A zseni eltalálja azt a célt, amelyet senki más nem lát.
Minden igazság három stádiumon megy keresztül. Először nevetségesnek tartják. Másodjára hevesen ellenzik. A harmadikban pedig magától értetődő evidenciaként fogadják el.
Bármelyik buta kölyök el tud taposni egy bogarat, de a világ összes professzora sem lesz képes arra, hogy újat teremtsen.
Amit a gazdagság a valóságos és természetes szükségletek kielégítésén felül nyújtani képes, csak csekély befolyást gyakorol voltaképpi jó érzésünkre. Ellenkezőleg, a nagy vagyon fenntartásának sok és elkerülhetetlen gondja csak zavarhatja azt.
Az emberek (...) ezerszer inkább gazdagság, mint szellemi mûveltség szerzésén fáradoznak. Holott bizonyos, hogy egyéniségünk sokkal többet járul hozzá a boldogságunkhoz, mint a vagyonunk.
Sokkal nagyobb önuralommal viseljük el a rajtunk kívül eredő szerencsétlenséget, mint amelyet önmagunk okoztunk; mert a sors megváltozhat, magunk soha.
A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyan személyes jó tulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyasvalamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia.
Szüntelenül szemünk előtt kellene tartanunk az idő hatását és a dolgok változandóságát, és mindennél, ami történik, annak ellenkezőjét kellene elképzelnünk. Gondoljunk tehát a szerencsében a szerencsétlenségre, barátságban az ellenségeskedésre, szerelemben a gyûlöletre, bizalomban és nyíltságban az árulásra - és megfordítva is. Ez az igazi életbölcsességnek ki nem apadó forrása.
Az optimizmus elfátyolozza (...) az igazságot, és ez sok szerencsétlenségnek a forrása.
Az élet (...) kezdetéről nézve végtelennek tetszik, a pálya végéről visszapillantva rá: nagyon rövidnek. Megvan ennek a jó oldala is: nélküle bajosan létesülne valami nagy dolog.
Csak az oly jövendő baj nyugtalanítson, amely biztosan és pontos időben fog bekövetkezni. Ilyen pedig kevés van. A bajok inkább csak lehetségesek vagy valószínûek, ha bizonyosak is, bekövetkezésük ideje bizonytalan. Az embernek egyetlen nyugodt pillanata se volna, ha ez utóbbiakkal is törődnék.
Az embert társas lénnyé leginkább az teszi, hogy képtelen a magányt és ebben önmagát elviselni. Belső üressége és az unalom hajtja társaságba, ûzi idegenbe, utazásra.
Vágyainknak határt szabni, kívánságainkat féken tartani, indulatainkat megzabolázni, folyton rágondolva, hogy az egyes ember az összes kívánatos dolgoknak csak végtelenül kis részét érheti el, holott sok baj szükségszerûen mindenkit elér (...) - olyan életszabály ez, melyet ha nem követünk, nincs oly gazdagság és hatalom, mely megakadályozhatná, hogy nyomorúságosnak ne érezzük magunkat.