Arthur Schopenhauer

Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerûségüknél fogva cselekvésünknek makacsul ellenállnak! Erre mindennap nyílik alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is! Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerûség alatt állanak! Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az utunkba gördülő kövön.

Csak akkor szabad az ember, ha egyedül van.

Ha egész testünk olyan egészséges, mint a makk és csak egyetlen csekély ponton sebes és fájó, akkor öntudatunkat nem az egész testünk egészségének érzete tölti el, hanem figyelmünk teljesen és szüntelen a sebes hely sajgására irányul, és ezzel megszûnik az életérzés kellemessége. Éppen így, ha minden dolgunk kívánságunk szerint folyik egynek a kivételével, amely talán nem is valami jelentős, akkor szünetlenül ez fog a fejünkben motoszkálni, nem pedig azok a lényegesebb dolgok, melyek kívánságunk szerint folynak.

Ha az ember boldogságának mértékét meg akarjuk becsülni, ne azt kérdezzük, hogy mi vidítja fel az illetőt, hanem hogy mi szomorítja meg. Mert minél csekélyebb ez utóbbi, annál boldogabb az ember.

Az irigység az emberi természetben rejlik: mégis bûn ez és egyben szerencsétlenség.

Az ember érlelje meg és fontolja meg a szándékát, mielőtt tettre váltaná. Ha már mindent a legalaposabban átgondolt, vegye fontolóra az emberi megismerés elégtelenségét, minek következtében még mindig kialakulhatnak oly körülmények, melyeket lehetetlen előre látni és kikutatni, miáltal az egész számítás dugába dőlhet.

Ha mindent összeolvasol és megkérded a tudósoktól, mint élhetnéd le nyugodtan az életet - válaszunk: ne ûzzön, kínozzon örökkön a telhetetlen vágyódás, sem az aggodalom, sem a haszontalanságok utáni remény.

Gondolkodásunk semmi egyéb, mint agyunk szerves funkciója, és így munkában és pihenésben hasonló minden más szerves tevékenységhez. Miként túlságos megerőltetés rontja a szemet, azonképpen rontja az agyat is.

Hogy a világban boldoguljunk, célszerû, hogy jókora előrelátást és elnézést vigyünk magunkkal. Az előbbi megvéd kártól és veszteségtől, az utóbbi pedig viszálytól és perpatvartól.

Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a legrosszabb esetben azt kell hogy mondja: "lenni kell ilyen furáknak is". Ha másképp cselekszik, igazságtalan lesz.

Az igazán nagy szellemek sasokként a magasban egyedül fészkelnek.

Rokonlelkek a távolból köszöntik egymást. Leggyakrabban alacsony gondolkodású vagy csekély tehetségû embereknél észlelhetjük ezt; de csak azért, mert ilyenfajta seregestül van, a jobb és kiváló természetûek ellenben ritkák.

Mindenki csak annyit lát máson, amennyi ő maga is, mert csupán saját maga értelmességének mértéke szerint érthetni meg másokat. Ha az az értelmesség alacsony fokú, akkor másnak minden szellemi adománya, még a legnagyobb is, eltéveszti hatását.

A szellem láthatatlan annak, akinek nem jutott belőle rész.

Buta és hóbortos emberekkel szemben csak egy módon mutathatjuk ki eszünket, és ez az, hogy nem beszélünk velük.

A legtöbb ember annyira szubjektív, hogy valójában nem érdekli őt más, mint önmaga. Ez az oka annak, hogy bármiről is essék szó, mindjárt önmagára gondol, és minden személyt illető távoli célzás figyelmét magára vonja és annyira elfoglalja, hogy a beszéd objektív tárgyának felfogására nem marad értelmi ereje. Ezeknél az érvelésnek nincs értéke a szemükben, mihelyt az az érdeküknek vagy hiúságuknak ellentmond.

Avval még senki el nem veszítette barátját, hogy kölcsönt megtagadott tőle: avval viszont inkább, hogy megadta neki.

Az ember éppen az apróságokban mutatja ki leginkább a jellemét, mert ezeknél nemigen szedi össze magát.

Ahogy az ember saját teste súlyát úgy hordja, hogy meg sem érzi, szemben azzal, ha idegen testet mozgat: úgy nem vesszük észre önnön hibánkat és bûneinket, hanem csak a másokéit.

Barátunkat akkor próbálhatjuk ki leginkább, midőn komoly segítségre és jelentős áldozatokra szorulunk, valamint valamely bennünket ért szerencsétlenség pillanatában.