Arthur Schopenhauer

Távolság és hosszú távollét minden barátságnak kárára van, bármily kelletlenül valljuk is be. Az emberek ugyanis, még legkedvesebb barátaink is, ha sokáig nem látjuk őket, évek múltán lassanként elvont fogalmakká asznak, miáltal részvétünk irányukban mindinkább pusztán értelmivé, sőt hagyományszerûvé válik. Eleven és mély érzésünk csak azokat illeti, kik szemünk előtt vannak - legyenek azok bár csupán kedves állataink.

Magaviseletük ne igazodjék mások példája után. Mert a helyzet, a körülmények és viszonyok sohasem egyenlők és mivel a jellem különbözése a cselekvésnek is másmilyen színezetet kölcsönöz.

Ne cáfoljuk más ember véleményét, hanem gondoljuk meg, hogyha ki akarnánk verni a fejükből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora sem volna elég. Tartózkodjunk minden javítást célzó, mégoly jóindulatú megjegyzéstől is, mert az embereket megbántani könnyû, de megjavítani nehéz, szinte lehetetlen.

Ha azt gyanítjuk valakiről, hogy hazudik, tettessük magunkat úgy, mintha hinnénk neki. Erre szemtelen lesz, még nagyobbat lódít, és leleplezi önmagát.

Az, hogy valaki bár legártatlanabb dolgainknak a tudója, olykor idővel és alkalomadtán ártásunkra szolgálhat.

Azt a pénzt használtuk fel legjobban, amelyet kicsaltak tőlünk: mert egyenest okosságot vásároltunk rajta.

Haragot vagy gyûlöletet mutatni szóval vagy mimikával haszontalan, veszedelmes, oktalan, nevetséges és alantas dolog. Haragot vagy gyûlöletet másképp, mint tettekkel, ne mutasson az ember.

Életünk eseményei hasonlítanak (...) a kaleidoszkóp képeihez, melyeknek minden fordulatánál mást és mást látunk, holott voltaképp mindig ugyanaz van a szemünk előtt.

A véletlen gonosz hatalom, melyre oly keveset kell bízni, amennyit csak lehet.

Szüntelenül szemünk előtt kellene tartanunk az idő hatását és a dolgok változandóságát, és mindennél, ami történik, annak ellenkezőjét kellene elképzelnünk. Gondoljunk tehát a szerencsében a szerencsétlenségre, barátságban az ellenségeskedésre, szerelemben a gyûlöletre, bizalomban és nyíltságban az árulásra - és megfordítva is. Ez az igazi életbölcsességnek ki nem apadó forrása.

Minden év, minden hó, minden nap olyannak látszik, mintha most az ő igazságának virradt volna föl örökre. De nem így van: csupán a változandóság örökös.

Semmiféle esemény felett ne ujjongjunk, és ne jajveszékeljünk túlságos hangosan: egyrészt minden dolog forgandósága, másrészt ítéletünk gyarló volta miatt, mely gyakran megtéveszt bennünket afelől, hogy mi válik előnyünkre és mi kárunkra.

Szinte mindenki jajveszékelt már afölött, ami utóbb igaz javára vált, vagy ujjongott azon, ami később legnagyobb szenvedéseinek lett a forrása.

A kiválóság bármily téren is próbál érvényesülni, a sok középszerûség azonnal összeáll, és mindent elkövet, hogy érvényre ne juthasson.

Boldogabb az egészséges koldus a beteg királynál.

Amily bizonyos, hogy a macska dorombol, ha párszor végigsimogatjuk, éppoly biztosan észrevehetjük a megdicsért ember arcvonásain a hirtelen kitörő öröm jeleit, még az esetben is, ha a dicséret kétségkívül hazug.

Sokat nyernénk vele, ha idejében kiirtanánk az ifjúból azt a rögeszmét, hogy az életben sok, nagy boldogság vár reá. De ennek épp az ellenkezője esik meg, midőn rendszerint az életet előbb ismerjük meg a költészetből, semmint a valóságból. A költészet festette jelenetek saját ifjúságunk pirkadó színeiben pompáznak tekintetünk előtt, csoda-e, hogy sóvárgás kínoz bennünket megvalósulásuk után és utána kapunk a - szivárványnak!

Életünk első felét a boldogság utáni kielégítetlen sóvárgás jellemzi, második felét pedig a szerencsétlenség miatt való aggódás.

Ha ifjúkoromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem, no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!

Midőn fiatalok vagyunk, azt véljük, hogy az életpályánkra fontos és nagy következményû események és személyek síp- és dobszókísérettel lépnek fel. Öregségünkben visszapillantva azonban azt látjuk, hogy valamennyien teljes csöndben a hátsó ajtón, szinte észrevétlenül osonnak be.