Babits Mihály

Az olvasás is gondolkozás, s az írás is beszéd.

Mert szép a világ, úgy találom s a rút csupán a szépnek árnya; mert szép a világ, mint egy álom, mint egy istennek hajnalálma.

Ne mondj le semmiről. Minden lemondás egy kis halál. Ne mondj le semmiről.

Ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.

Türelmetlen ver a szivünk strázsát, mint az őr ha tudja már váltását. Idegesen nyitunk száz fiókot. Bucsuizzel izgatnak a csókok. Öreg öröm, nem tud vigasztalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Nem hiszek az Elrendelésben, mert szabad vagyok: oly szabad, mint a bolond bogáncs a szélben vagy vad bozót között a vad. "Vezessen Hozzád a szabadság!" így kérem olykor aki vár, mert nem annak kell az imádság, ki Istent megtalálta már.

Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet.

Ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már!

Nem kívánok örök békét, csak a gyáva harcok végét. Szent áldozat ez az élet, ha igaz szívvel fecsérled, de amelyért kényszer-vér folyt, a zászlón szenny lesz a vérfolt.

Boldog vagyok, mint senki más, és mégis kedvem volna sírni, mert jól tudom: virágnyilás: egyszerből a sohába nyílni.

Barátaim elhagytak engem: egyedül maradtam már. Lelkemet kiüritettem, mint aki nagyobb vendéget vár.

Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.

Az élet piszkos, csak a semmi tiszta.

Ami valóság volna tán, úgy tekintem, mint a felhőket és járok a semmik után.

Mindenik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.

Mély, fémfényû, szürke, szépszínû szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, Pesten is átbujtam egy telet. Csillagok és lámpák kavarodtak, félelmes volt a sok emelet. Nappal kezdődtek az éjszakák, csilingelt és búgott a világ, cicázott az ablakok viszfénye: Mikulás ment a hátsó gangon át.

Idelenn a város villanya villog, de fenn a nagy ég száz csillaga csillog: a villany a földi, a csillag az égi, a villany az új, a csillag a régi.

Minden szavam magamról vall.