Babits Mihály

Semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.

Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki únod a valót.

Rosszkor születtünk s nincs mód újralenni.

Ami meghalt, nincsen eltemetve, mit megtagadtál, nincsen elfeledve...

Úgyis lelkem puszta táj, hol jó lélek egy se jár, élve trónol a halál...

Vak dióként dióban zárva lenni S törésre várni beh megundorodtam.

Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Sötét az élet és nincsen benne semmi jó, s majd eljövend a nagy itélet, hol törve lészen a dió.

Útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal...

Nincs szem, amely szememben a lelket lelje meg, szív, mely setét szivemben lakozni nem remeg, lelkekkel lelkesülni lelkem hiába vágy lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy.

Tudod hogy érted történnek mindenek (...) A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog.