Babits Mihály

Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott.

Mert minden szó új korlátot teremt, a gondolat testének szabva formát s e korlátok közt kigyózik a rend lépcseje, melyen addig másszuk ormát új és új látásnak, mígnem messze lent köddé mosódik minden régi korlát, s képekből összeáll a képtelen korlátokból korlátlan végtelen.

Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.

Én maradok: magam számára börtön, mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, Hogy sírnak a szobámban nesztelen sötétedő, sejtelmes alkonyokkor bús lelküket kitárják meztelen.

Az Isten titkaiból valók ezek is, kinek útjait ember ki nem számíthatja, az Isten rejtelmes Szimbólumaiból, melyekben néha megsejteti velünk a bûnössel együtt az ártatlant is sújtó Végzetet. Boldog, aki meg tud nyugodni az Õ akaratában!

Magányosság vitéze, magam ellen vitéz, barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond.

Minden a földön, minden a föld fölött folytonfolyású, mint hegyi záporár, hullámtörés, lavina, láva s tûz, örökös lobogó. - Te is vesd el restségednek ónsulyu köntösét, elégeld már meg a megelégedést, légy könnyû, mint a hab s a felhő, mint a madár, a halál, a szél az.

Ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta lélekzetadó szent embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már!

Magányosnak születtem, baráttalan vagyok, igy lettem, ami lettem, mindentől elhagyott.

Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség.

Sajátságos dolog, hogy az utánzókat éppen az utánozhatatlan egyéniségek vonzzák legjobban.

Szenvedésre lettünk mi. Szenvedni annyi, mint diadalt aratni.

Az embernek első és szinte definíció-szerû joga az, hogy embernek tekintsék.

Nem kell nékem örök béke (meglesz majd a temetőbe`). Örök harc a kívánságom, de nem ahogy tegnap láttam hivatalos-kényszeredve, kinek nincs is semmi kedve, gyávaságból s alázattal elmenni egy szolga-haddal; ölni ismeretlen testvért, aki bennünket nem is sért, mert - bár közös minden eszménk - ellenségnek kinevezték; parancsszóra halni végül cél nélkül és haszon nélkül kutyamód és árokmélyen - még a kutyát jobbnak vélem, mert ki tudná ránevelni ártatlan ebtársát ölni?

Tudományt és mûvészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok: nincs definíció, mely őket kimerítené. Íme azonban egyik oldaluk: ők a világról való Tudatunk legkincsesebb gyûjtőkamarái, a mûvészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőlük leülepedett fogalmak drága gyûjteménye.

Minden vágyad az Isten szava benned mutatva, hogy merre rendelte menned.

Szép hercegnőket ismeretlen hagyott Leonardo sokat, titkos mosolyban arcokat, tájakat titkos fényü ködben; és bársonyok és bársonyég, ember és tenger van elég Carpaccio sok dús színü vásznán; sok ifjú barna angyalok lázlángu szeme andalog Botticellinél vágyparáznán; de nálad mindnél végtelen mélyebbet sejt a méla szem, Pictor Ignotus!

Piros kis fellegek fedték imént a fél eget mint egy eltépett mennyei nagy rózsa hulló szirmai. De jött a hamvas szürkület, s mindegyik bús lett, szürke lett, mint óriási lőtt madár tolla, ha hullva szerte száll. És most lejött a csendes éj, s fehér lett újra mind, fehér. Szerettem rajtuk ezt a színt. De jött egy szél s elvitte mind.

Szférák zenéje ez! Világzene, mely szép testedben hangszerre talált vagy e természet minden kelleme, mely ezelőtt az ûrben szerteszállt, csillagok közt e drága testre várt, hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse magába gyüjti mind a napsugárt s a bámuló világ elébe öntse: tevéled élni és csak látni is szerencse.